kultúrharc

Magyarországot a normalitás egyik utolsó európai bástyájaként éppen kínpadra vonják Brüsszelben, az eszmeexportra mindig fogékony USA-ban pedig már zoofilek tüntetnek a jogaikért.

Képtelenség kimaradni a világfalu történéseiből, hiába ropognak a globalizmus eresztékei. Az, ami ma a Nyugaton társadalmi kérdés, jó eséllyel öt-tíz év múlva nálunk is az lesz – ha más nem, hát majd a Netflix tesz róla.

Persze ha erre az ingoványos talajra tévednénk, évszázadok műveit kéne bekomposztálni egy hatalmas silógödörbe, mint idejétmúltat, korszerűtlent, nehezen emészthetőt.  

Az összefogás - mint írják - egyszerre korlátozta a tüntetéseket és összehangolta a nagy cégek vezérigazgatóinak ellenállását a volt elnök akaratával szemben.

Az egyre inkább eszkalálódó nemzeti–liberális háborúnak körülbelül annyi köze van a színházhoz és a filmművészethez, mint hajdúnak a harangöntéshez.

Az alapítvány kuratóriuma közben újra felszólította az SZFE felmondási idejét töltő vezetését, hogy végezze a munkáját és haladéktalanul kezdje meg az egyetemen az oktatást.

Vidnyánszky Attila szerint most az a fontos, hogy mindenképpen biztosítsák az egyetem működését.

Szegregáció ez a javából, csak ez nem az a tűzzel-vassal irtandó fajta, ez az a támogatni való, szükséges, sőt üdvözlendő-féle. Olyan, amelyik a fehéreket sújtja. 

Férfi és nő anatómiai, élettani különbségei nyilvánvalóak, legfeljebb csak azok gondolhatják másként, akik helyüket a teremtett világban pusztán az alapján határozzák meg, milyen szexuális, faji vagy kulturális kisebbséghez tartoznak.

Nagyinterjú rasszizmusról, Amerikáról, kultúrharcról, valamint arról, mi a menő és mi nem az.

Hamarosan eldől, ki az erősebb legény a csárdában. Vagy nem?

Felkészül Othello, a velencei mór!

Akad bármi, amire ne tartanának igényt?