2021. június 22., 18:00

Mit keres az identitáspolitika az ornitológiában és mégis mi közünk nekünk mindehhez?!

Néhányan talán olvasóink közül is tudják, írtam már róla korábban, hogy eredeti végzettségem szerint biológus volnék. Szakdolgozatom ornitológiából és természetvédelmi biológiából írtam, nem csoda, a madarak mindig is érdekeltek. Az első távcsövemet, egy filléres, műanyag darabot ötévesen kaptam apámtól. Hogy ennek mi köze az Egyesült Államokban a debilitás újabb és újabb magasságait, vagy, ha úgy tetszik mélységeit ostromló woke kultúrharchoz, mindjárt kiderül.

madár
Fotó: ebird.org/Carol Henrichs
A képen egy feketefejű sárgarigó látható, amely angol nevét a világ talán legismertebb ornitológusa, az amerikai természetvédelem egyik ikonikus alakja, John James Audubon után kapta. Audubon lehet az egyik első madarász, aki áldozatul esik az eltörléskultúrának.

Pályaválasztásom története az olvasó számára nem különösebben érdekes, tulajdonképpen helye sem lenne az írásaimban, ha a wokeőrület legújabb leágazása nem épp azt a tudományterületet csapja arcon, amelynek, bár a tudományos pályát rég elhagytam, mindig bérelt helye lesz a szívemben. Az, hogy az identitáspolitika a nyugati mindennapok része, ma már meg sem szóljuk. Természetesnek vesszük, néhánymondatos lapszéli hírré redukáljuk, hogy éppen melyik történelmi figura szobrát döntik bele a folyóba, melyik egyetem találja ki, hogy a newtoni fizika rasszista és kirekesztő, esetleg bélyegzi meg a tanárait, mert azok nem hajlandóak ellentmondani a tudománynak.

Kétségtelen, számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb nem marad tudományterület, ahol ne ütné fel a fejét a kórság, de a Washington Post színesbőrű, rendszerszintű rasszizmust elszenvedni kénytelen madarászokról(!) szóló cikke ebben az igen erős mezőnyben is párját ritkítja.

Nevezzük nevén a dolgokat

A taxonómia, azaz a különböző élőlények rendszerezésével foglalkozó résztudomány a biológia egyik leggyorsabban változó területe. Az egyre fejlettebb labortechnikáknak köszönhetően olyan rokonsági viszonyokra derülhetett fény a genetika segítségével, amelyekre korábban, a klasszikus, külső, anatómiai tulajdonságok alapján történő rendszerezés alapján nem. Az általam, a kétezres évek közepén megtanult rendszertan (értsd: mi minek a rokona) egy része mára bőven túlhaladott, az alapok azonban ugyanazok. Minden fajnak, legyen az növény, állat, gomba vagy baktérium, kettős neve van, ez a Linné-féle kettős nevezéktan. A közismert háziveréb tudományos neve (időnként szinonímaként használják a latin nevet, bár ez pongyola megközelítés, számos faj visel görög nevet) például Passer domesticus. Ez lefordítva szó szerint „házi” verebet jelent, de akadnak azért sokkal izgalmasabb elnevezések is.

Csak egyetlen példa. A nálunk is közismert balkáni gerle latin neve Streptopelia decaocto – azaz tizennyolcas vadgalamb. Hogy a faj leírója, egy 18. századi francia tudós miért éppen tizennyolcas galambnak keresztelte a madarat, arra számos magyarázat kínálkozik – görög mitológiai és bibliai is. Ez utóbbi az érdekesebb. A keresztet cipelő Jézusnak egy őt megszánó római katona szeretett volna egy csupor tejet venni az egyik utcai árustól. A tej 18 dénárba került, a katonának azonban csak tizenhét volt. Hiába próbálta meggyőzni az asszonyt, az csak azt hajtogatta, tizennyolc, tizennyolc. A történet szerint a Jóisten ezért galambbá változtatta a fukar asszonyt, arra kárhoztatva, hogy örökké ezt hajtogassa. A legenda szerint, ha egyszer azt mondja tizenhét, visszaváltozhat emberré, ha viszont azt találja mondani, tizenkilenc, vége lesz a világnak.

A XVIII. században Carl von Linné és követői leírták az akkor ismert világ legtöbb élőlényét, mindegyik megkapta a maga kettős nevét, amely általában külső megjelenésére vagy életmódjára utalt (így lett például zöld és hamvas küllő, vagy erdei és réti fülesbagoly). Csak száz évvel később, a XIX. században terjedt el az a szokás, hogy a frissen felfedezett fajokat az őket leíró tudósokról vagy más személyekről neveztek el – mindez különösen az angolt nyelvterületen volt divat, a magyar nevezéktanban az ilyesmi ritkaság.

Ezzel akkoriban és egészen mostanáig senkinek nem volt semmi problémája.

Rasszista ökörség örökség

A Washing Post cikkének központi témája, hogy számos amerikai madárfaj viseli rabszolgatartó, elnyomó természettudósok nevét, emiatt a színes bőrű madarászok, biológusok és természetvédők kiszorulnak a területről.

Kétségtelen tény, lehet érdemben érvelni amellett, hogy az olyan tudósok, kutatók nevét viselő fajok, akik valóban vállalhatatlan dolgokat cselekedtek, kapjanak egy új, tisztességesebb nevet.

Az ilyesmi persze nem megy olyan egyszerűen, az 1937-ben leírt Hitler-vakfutrinka (Anophthalmus hitlerii) nevű bogár nevét például azóta sem sikerült megváltoztatni, valószínűleg azért (is), mert a tájékozottabb rovarászokon kívül a kutya sem ismeri.

A kérdés ugyanakkor adja magát, mit tekintünk vállalhatatlan dolognak.

Kétszáz év távlatából elítélni egy rabszolgákat tartó természettudóst, büntetésből kitörölni a tudományból, nem lehet, pontosabban nem szabad anélkül, hogy definiálnánk a határokat. Épp ez az egyik legnagyobb baj az elhallgatás kultúrájával. Képtelen világosan definiálni, mi az, ami valójában vállalhatatlan, s mit kell és lehet az adott kor szemüvegén keresztül szemlélnünk.

Más kérdés, hogy nem is akarja…

2021-ből visszatekintve például kidobhatnánk az egyetemes filozófiából a legtöbb görög és római gondolkodót pederasztia miatt, vagy maradva a rabszolgaságnál, átnevezhetnénk az Egyesült Államok fővárosát is, hiszen George Washington 11 éves korától egészen 1799-ben bekövetkezett haláláig tartott rabszolgákat, ahogy az „alapító atyák” nagy része is – Franklintől Jeffersonon át Madisonig. Zárójeles megjegyzés, de szinte biztosra vehető, csak idők kérdése, hogy a kor” leggyengébb láncszemeit” elkezdik kikezdeni.

Ha mindez tényleg arról szólna, hogy néhány vállalhatatlan, bizonyos csoportok vagy identitások számára sértő vagy rosszemlékű figurát kitessékelünk a hétköznapokból (kinek hiányzik például egy Sztálinról elnevezett pályaudvar vagy sugárút, esetleg a Moszkva tér Budapestről?), még támogathatóak is lennének ezek a kezdeményezések, csakhogy épp az ilyen blődségek miatt lóg ki a lóláb. Amikor valaki komolyan(?) érvel amellett, hogy Isaac Newton gyarmatosító örökségének köszönhetően ért el kimagasló eredményeket a fizikában, ezért a tudományágat „dekolonizálni” kell, nem lehet nem észrevenni a mesterségesen gerjesztett hisztériát.

Világosan látszik, identitáspolitikai hangulatkeltés folyik az élet minden területén, nem ritkán a faji uszítás határait feszegetve.

Nehéz ugyanis másként értelmezni a cikk olyan ostoba és szubjektív megállapításait, minthogy a „természetvédelmet a fehér patriarchátus működteti”, ahelyett, hogy „inkluzív és befogadó” környezetet teremtenénk a színesbőrű természetkedvelőknek. Az egyik afroamerikai madarászt idézve a Washington Post újságírója még arra is képes, hogy párhuzamot vonjon az élőlények „önkényes átnevezése” és az Újvilágba hurcolt afrikai rabszolgák fehérek általi átnevezése között, s persze nem marad el, az ősi tudást magában hordozó nemes vadember és az agresszív, hódító, gyilkos fehérember párhuzamba állítása sem. Az írás csúcspontja, amikor egy fiatal, afroamerikai ornitológus arról beszél, ahányszor fehér emberrel találkozik a terepen, kénytelen a szeméhez emelni a látcsövet, hogy azok lássák, madarászni jött, nem bajt keverni. Hogy az egész nem más, mint ócska hangulatkeltés, szépen szemlélteti az alábbi mondat is:

Georgia forró mocsaraiban, ahol sarat taposva figyeli a verebeket (értsd: egy fiatal afroamerikai lány), a nála lévő nehéz felszerelést kénytelen testének az országút felé eső oldalán viselni, hogy a gyanakvó fehér sofőrök ne keverjenek bajt és ne gondolják azt, hogy valami illegálisat csinál.
Cui prodest?

Ebből a néhány kiragadott idézetből is látszik, a Washington Post cikke milyen szépen illeszkedik az elmúlt években egyre ismertebb sormintába – legfeljebb csak abban hoz némi újdonságot, hogy egy eddig viszonylag érintetlen területre sikerült erőszakkal becipelnie az identitáspolitikát.

Vegyük észre, éppen azok, akik a leghangosabban hirdetik az inkluzivitást és a befogadást, tesznek meg mindent azért, hogy nehogy az megvalósuljon, vagy, ha már megtörtént, minél gyorsabban meg is szűnjön.

A helyenként eltagadhatatlanul létező, bár jelentősen túlfújt rasszizmus, kirekesztés, megkülönböztetés fenntartása, kihangsúlyozása (lásd: cancel culture), sőt fokozása ugyanis egyetlen szűk csoportnak áll érdekében. Azoknak, akik politikai hasznot kívánnak és tudnak is húzni a „mi versus ők” alapállásból – legyen szó faji, szexuális vagy bármiféle más identitásról. Hogy kik ezek és mit miért tesznek, arról Douglas Murray-vel beszélgettünk néhány hónappal ezelőtt.

Nehéz ugyanis másként megmagyarázni, hogy lassan nem marad olyan tudományterület, sportág, hobbi vagy bármi egyéb hétköznapi tevékenység, ahol a nyugati wokepolitika ne próbálná meg kierőszakolni a hőn áhított inkluzivitást (tényleg elhiszi valaki, hogy azért van kevés afroamerikai madarász, mert a rendszer kirekeszti őket?), ahol pedig ez már megvan, ott a WP-cikk által is képviselt erőltetett hangulatkeltéssel próbálják újra előidézni a társadalmi ellentéteket. Rendkívül veszélyes, fatális következmények lehetőségég hordozó „játék” ez, olyan ellentét, sőt, gyűlölet és harag felélesztéséhez vezethet, amellyel szemben éppen azok tiltakoznak leghangosabban, akik azt akarattal vagy azon kívül, de megpróbálják előidézni.

Egyszerre ijesztő és elképesztő az is, mennyire kísérteties a párhuzam a totalitárius rezsimekre jellemző "mindenhol való jelenléttel". Az átkost megélt olvasóink bizonyára jól emlékeznek rá, nem volt könyvklub, bélyeggyűjtő egylet, filmszakkör vagy gombfocigrúp, amelyre a diktatúrák rá ne tették volna szőrös mancsukat, ahogy lassan nem marad egyetlen területe sem a civil életnek Nyugaton, ahová az inkluzivitás álcája mögé bújva be ne tenné a lábát a woke őrület. 

Mi közünk ehhez?

Részben a kettővel ezelőtti bekezdésben szereplő állítás adja meg a választ arra a gyakran felmerülő, egyébként valahol jogos kérdésre, miért kell nekünk magyaroknak foglalkoznunk azzal, az USA-ban megint milyen baromságot találtak ki. Messze is van, afroeurópaiból sem sok van a Kárpát-medencében, minket az ilyesmi nem érint. Ez a felvetés elsőre teljesen logikusnak tűnhet, csakhogy a három állítás közül nagy jóindulattal legfeljebb csak kettő igaz.

Képtelenség ugyanis kimaradni a világfalu történéseiből, még úgy is, hogy javában ropognak a globalizmus eresztékei.

Az, ami ma az Egyesült Államokban vagy Nyugaton társadalmi kérdés, jó eséllyel öt-tíz év múlva nálunk is az lesz – ha más nem, hát majd a Netflix tesz róla. A lényeg szempontjából tulajdonképpen mindegy is, hogy faji vagy szexuális alapú identitások mentén tördelik fel a társadalmat. Ha a mai magyar kamaszok még nem is ebbe nőnek bele (egyébként sajnos de), az utánuk jövők már biztosan, a jelenség elől nem tudunk elmenekülni. Függetlenül attól, hogy nekünk magyaroknak számos égetőbb problémánk van az amerikai mintára gerjesztett identitáspolitikánál!

Megosztás
Címkék