A tornádó szemében

2021. július 10., 08:10
Kövesdi Károly

Az unokáinkkal nézzük a vén Dunát, ahogy méltóságteljesen hömpölyög lefelé. Uszadékok, farönkök ringatóznak a hullámokon, hajók szántják a habokat, s talán a költő dinnyehéja is ott sodródik valahol, de innen fentről, a Várdombról nem látszik. Alattunk a hatszáz évet túlélt és néhány évtizede, a kommunista városvezetés által eltakarított Vödric munkagödrei éktelenkednek. Az egykori pozsonyi település, a Váralja napjainkban kapja meg a kegyelemdöfést.

Fotó: TASR/AP

Amúgy a július eleji hőségben a város kihalt, a nép egy hisztérikus rohammal szétszaladt a négy égtáj felé. Amíg lehet.

Mert kimondatlanul is előre vetül az ősz, a nyárvég félelmetes árnyéka, amikor majd ismét berobban a járvány, s talán ismét lezárják a határokat.

Köszönhetően azoknak, akik a liberális színekben tündöklő nagytőke szolgálatában elszabotálták a világ egyik legjobb oltóanyagának a használatát, vagy akik elhülyülve az álhírektől, még ma is influenzának tekintik a gyilkos, tüdőroncsoló vírust. Akik hűtőmágnessel próbálgatják, ott van-e a belőtt csip a vállban. De nagy az isten állatkertje!

Az sem gyerekeknek való téma, hogy ebben az országban semmit sem tudnak tisztességesen megszervezni.

Ahol az egyik (természetesen a magyarok által lakott) régióból utaztatják a népet föl-alá más régiókba, míg más régiókban teli a hűtő vakcinával, de nincs kit oltani. Ahol az orvostársadalom még egymással sem vállal szolidaritást; a kórházi orvosok belerokkannak a súlyos betegek gyógyításába, a háziorvosoknak pedig nem akaródzik oltani. Igaz, nem is kell nekik, csak ha kedvük szottyan, önkéntes alapon. Szervezetlen, kaotikus az egész „stratégia”, mint maga az ország.

Nézelődjünk hát együtt, amíg lehet, mert ha ismét jön a határzár, akkor a déli vonal lesz az első,

hiszen ott – egy kis trianoni déjà vu-t sugallva – néhány átkelőnél föl sem szedték a betonbunkókat egész nyáron. A jószomszédság és a barátság jegyében természetesen.

Jobb felől, a dombok mögött Ausztria, dél felé, az egykori Ligetfalu helyén tobzódó panelrengetegen túl Magyarország. Balra az egykori Magyarország koronázótemploma, a Szent Márton-székesegyház, tornyán a Szent Koronával. Éppen azon meditálok, hogyan lehetne a történelem végtelen folyamát belesűríteni egy dióhéjnyi történetbe, hogy megérintsen egy nyolc- és egy hatéves gyerkőcöt, hogy milyen lehetett a pozsonyi csata, miért törte össze magát Mária Terézia szobra, miért törte le magát Petőfi kardja, amikor

a hatéves Marci két fagylaltnyalintás közben bölcsen megjegyzi: látom a végtelent.

Hát akkor te, kis barátom, többet látsz, mint mi, ebből a káoszból kikeveredni képtelen felnőttek, gondolom. S akaratlanul is a közeli parlamentre téved a tekintetem, ahol a nép által megválasztott, és a népnek hátat fordító, felkapaszkodott emberkék pöffeszkednek, akárha a világ urai lennének.

De hogyan is lehetne mesét mondani arról, amit még a felnőttek sem értenek?

Arról, hogy Szlovákiát, bár a népe még talán nem is sejti, lassan maga alá gyűri a liberálfasizmus? Vagy arról, hogy Magyarország, az ő hazájuk még tartja magát? Arról, hogy mi  a nemzet, mi az önazonosság, mi a család. Bár ez utóbbit természetesen tudják, hiszen anya meg apa a legszeretettebb ember a világon. Nem hiszem, hogy valaha is jó szívvel fogadnák, hogy apa meg anya helyett endzsíók és cukrosbácsik neveljék őket emberségre.

Különben is, Marcit egyelőre jobban izgatja a valódi tornádó, ami szerencsére nálunk nincs, csak Amerikában. Ne is menjünk oda, mondja, jó nekünk itt élni, ahová nem jön el a tornádó. Hát igen, bólogatok sűrűn, de azt már nem árulom el a kicsiknek, hogy a tornádók már ide is el-ellátogatnak.

Nem is szólva a kultúrtornádókról, amelyek láthatatlanul közelítenek, amelyeket alattomosan és szívós kitartással küldenek napnyugatról azok a kártékony emberek, akik megirigyelték az itteni szélcsendet és el akarják venni tőlünk.

Bizony, Marcikám, gondolom magamban, az a végtelen, amit te látsz most a kis, hatéves képzeletedben, lehet, hogy nem más, mint a tornádó szeme, amelynek a kellős közepén csücsülünk. Amelyben egyelőre csak az erősödő zúgást halljuk.

Megjelent a Magyar7 2021/27. számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!

Hozzászólások

Fehér István 2021. 07. 11., v - 10:02

Egyetértek Kövesdi úrral. Talán csak a "liberálfasizmus" kifejezést cserélném le "liberálbolsevizmus"-ra. Ugyanis a fasizmus is rossz volt, viszont káosz, anarchia a bolsevizmusban volt és sajnos van, és lám, pont nyugaton hódít az utóbbi években!