2021. július 8., 17:45

Hamarosan újabb betűvel bővülhet az LMBTQ-mozgalom: az "állatszeretők" is elismerésre vágynak

A hülyeségvonaton nincsen fék. Miközben Magyarországot a normalitás egyik utolsó európai bástyájaként éppen vegzálják Brüsszelben, az eszmeexportra mindig könnyen kapható USA-ban már zoofilek tüntetnek a jogaikért, azt szeretnék, ha hivatalosan is felvennék őket az LMBTQ-közösségbe. Mondanunk sem kell, felkavaró tartalom következik. 

ló
Fotó: unsplash.com

Már megint egy kiváló cikk jelent meg az oroszpárti, a nyugati sajtótermékek nagy részével ellentétben "másik oldalra" hasonlóan elfogult RT-n. Egyik újságírójuk egy egészen rémületes világba merült alá, megpróbálta megismerni az Egyesült Államok egyre szaporodó és egyre hangosabban csaholó (elnézést!) közösségét, a zoofileket. 

A "szabad világ" országaiban június végével zárult az úgy nevezett Pride-hónap, amikor a homo- és biszexuális, queer, transz és ki tudja még milyen szexuális közösségek megünneplik másságukat. Európa és az Egyesült Államok számos nagyvárosában tartottak felvonulásokat, a nagykövetségek és városházák homlokzatára kerültek szivárványos lobogók, a sajtóban pedig rendszerszintű elnyomásról szóló írások tucatjai jelentek meg. 

Van azonban egy kisebbség, az állatok iránt (szexuális) vonzalmat érző zoofilek, akik úgy érezték, méltatlanul maradnak ki az ünneplésből, néhány városban saját Pride-hetet is tartottak július első napjaiban.

Anélkül, hogy túlságosan elmerülnénk az emberi psziché legsötétebb bugyraiban, nagyon röviden érdemes összefoglalni a jelenség lényegét. Mivel ebben a műfajban szokás, hogy a sérelmeket és az elnyomást a lehető legkisebb részekre tagolják (lásd: interszekcionalitás elmélete), ezzel is bővítve részben valós, de főleg képzelt sérelmeik körét, így a zoofilek sem elégednek meg annyival, hogy ők azok, akik állatokkal szeretnének szexelni. Közösségüket három részre osztják: a sima zoofilek mellett megkülönböztetik azokat is, akik állatos kosztümökbe öltözve csak bizonyos fajokhoz "vonzódnak" (ők a furrie-k, magyar fordításban nagyjából szőrmókok), illetve azokat, akik úgy érzik, személyiségüknek nemcsak emberi, állati oldala is van (ők az ógörög vadállat szó nyomán therian-oknak nevezik magukat). A két utóbbi csoport egyébként lépten-nyomon igyekszik hangsúlyozni, csak néhány tagjuk érez tényleges, testi vonzalmat az állatok iránt, legtöbben inkább állatként tekintenek magukra és/vagy elkötelezett állatvédők.

E három kategória között természetesen átfedések is vannak, közös jellemzőjük csupán annyi, egy normális világban nem Pride-hetet tartanának, hanem önsegítő, mentális csoporttalálkozókat egy képzett pszichiáter óvó gondoskodása mellett.

Kétségtelen tény, számos képviselőjük sajnálatra és segítségre méltó figura, zaklatásnak van kitéve, öngyilkosságok is előfordultak köreikben. Más kérdés persze, hogy pontosan ezért lenne annyira fontos a mentális segítség. (Zárójeles megjegyzés: a zoofilek még csak most kezdik alkalmazni azt a transzmozgalomban már fényesen bevált, medikalizációnak nevezett "stratégiát", amelynek lényege, hogy az orvosi segítség lehetőségének felvetése már önmagában az elnyomás egyik formája.) Egy tudathasadásos személyiséget sem bátorít az orvostudomány tapasztalásai megélésére, elfogadás helyett gyógyszerekkel és terápiákkal segít. Ez nem számít kirekesztésnek vagy elnyomásnak. Még...

Az RT által megszólaltatott zoofil férfi arról beszélt, közösségük tulajdonképpen a queer közösség egyik alcsoportja, s már csak azért sem zárhatóak ki a Pride-hónapból, mert az éppen az elfogadásról szól, az ellenállás jelképe egy olyan társadalom ellen, amely megvonja tőlük a létezés jogát. Hogy mekkora zavar támadhat az ilyen emberek fejében, azt jól szemlélteti, hogy a Toggle (nagyjából Gombocska) néven bemutatkozó férfi az RT-nek elmondta, ő tulajdonképpen emberekhez is vonzódik, amellett, hogy szexuális vágyat érez bizonyos, főként hímnemű(!) állatok iránt, beleértve a kan kutyákat, a kan disznókat és a csődöröket.

Gombocska kihangsúlyozta, a szexualitás csak egy kis részlete az állatok iránt érzett vonzalomnak, a zoofília tulajdonképpen "az emberi kapcsolatokhoz hasonlítható". Lényege, hogy alapvető tiszteletet éreznek a "nem emberi személyek" (ettől a kifejezéstől Orwell fordult egyet a sírjában) iránt. 

Szeretjük őket és gazdagítani akarjuk az életüket.

- nyilatkozta a férfi. Olvasóink remélem megbocsájtják, de nem végezzük el a gondolatkísérletet, mire utalhatott a "költő". 

Nagyon érdekes egyébként az is, milyen indokokkal tartják távol a zoofileket a Pride-paradéktól - már azon túl, hogy egy nyilvánvalóan beteges dologról van szó. Az LMBTQ-mozgalom képviselői azzal érvelnek, az állat nem tudja hozzájárulását adni az "aktushoz", Gombocska erre azzal az elképesztő megoldással reagált, hogy a zoofilek igenis odafigyelnek állataik "érzéseire", megadják nekik a választás szabadságát és tisztelik is azt. Szerinte legtöbben csak kifogást keresnek, mert nem akarják elismerni, undorodnak a mozgalomtól. Ebben tulajdonképpen igaza is van, de érvelését, ha lehet egyáltalán annak nevezni, csak tovább gyengíti, hogy arra már elfelejtett kitérni, hogyan fejezi ki beleegyezését egy ló, esetleg egy kutya.

Megint egy kérdés, amelyet inkább szándékosan nyitva hagyunk...

Mit mond a jog és a tudomány?

Egy 2019-as, az állatok jogi státuszával foglalkozó tanulmány szerint jelenleg egyetlen országban sem számítanak az állatok jogalanynak, státuszok legfeljebb "speciális, dologi". A legtöbb helyen az állatkínzás törvényi keretein belül büntetik az állatokkal létesített testi kapcsolatot, de Magyarországon (ahogy Olaszországban vagy Szlovéniában sem) például nincs jogi kerete a jelenségnek, nem szabályozza törvény. Néhol egy kalap alatt mindent büntetnek (Norvégiában például), néhol csak a konkrét "fizikai kapcsolatot" (Spanyolország ilyen), néhol pedig a "pornográf" képek birtoklását is szankcionálják. Érdekes módon a gyermekpornográfiával sokáig meghökkentően engedékeny Hollandia az, amelyik az EU országai közül a legszigorúbban bánik az "állatszeretőkkel".

Az említett tanulmány egyébként magyar szerzői azt írják, szinte biztosra vehető, hogy a közeljövőben szigorodni fognak az erre vonatkozó állatvédelmi szabályok, ugyanis,  

számos olyan, a társadalom elborzadását kiváltó esetre derült és derül fény, amely meggyorsította a jogalkotást. A zoofília esetében gyaníthatóan nagy a látencia, de a napvilágra került esetek közfelháborodást váltanak ki. Hosszabb távon várható tehát a zoofília elleni szigorúbb fellépés azokban az országokban is, ahol jelenleg nem létezik erre vonatkozó büntetőjogi szankció. Fontos felismerni: az állatok jólléte elválaszthatatlanul, szimbiotikusan kapcsolódik az emberek testi és lelki egészségéhez.

Míg tehát a jogban valószínűsíthető szigorítás, addig a jelenség pszichiátriai megítélése mintha lassú változásokon menne át. Átböngészve a Google Scholar publikációs adatbázisát, feltűnő a trend, hogy az utóbbi néhány évben egyre több olyan, természetesen saját bevalláson alapuló, inkább szociológiai, semmint élettudományi módszertannal bíró kutatás jelenik meg, amely, ha nyíltan nem is foglal állást a zoofília mellett, igyekszik alakítani a társadalom hozzáállását. Közösségkeresésről, elmagányosodásról és "poszthumán szerelemről" írnak, bár kétségtelen, a komolyabb, mentális egészséggel foglalkozó folyóiratok (egyelőre) még helyén kezelik a témát - mentális zavarként.

Ezekben a magyarázatokban, s a "műfaj" hasonszőrű publikációiban van egy nagyon érdekes közös jellemvonás. Olyan jelenségekkel (magány, közösségvesztés, csoportidentitás igénye) magyarázzák ezeket a mentális zavarokat, sőt, lesznek azok apologétái, amelyeket (részben) épp az a globális tudatipar hozott létre az elmúlt néhány évtizedben, melynek aktív képviselőjeként az általuk egyetlen jó megoldásnak tartott reakciót, az elfogadást hirdetik. 

Teljesen jogosan merülhet fel az olvasóban a kérdés, minek foglalkozni az ehhez hasonló, társadalom pereméhez tartozó devianciákkal. Csakhogy, amikor szülő férfiakról és gendersemleges híradókról folyik a politikai diskurzus Európában, egyre inkább az az érzés keríti hatalmába az embert, rég csak utóvédharcainkat vívjuk a még létező szociokulturális frontvonalakon. Fel kell készülnünk rá, hamarosan újak nyílnak majd. Ideje nekiállni lövészárkot ásni!

Megosztás
Címkék