Genderbakancs az ajtórésben

2021. március 7., 11:38
Kövesdi Károly

Mióta valami elmebajos amerikai „tanári kezdeményezés” kitalálta, hogy Shakespeare művei a „fehér felsőbbrendűségről” szólnak, és rombolják az emberiség fejlődését, csak idő kérdése volt, hogy valamely magyar észkombájn is dobjon valami nagy ötletet a genderkalapba.

Író szereptévesztésben

Egy magyar költő, Tóth Krisztina Jókai Mór után nyúlt.

Nem tiltaná be ugyan az olvasását, de az Aranyembert kivenné az iskolai kötelező olvasmányok kínálatából.

Nem azért, mert a legnagyobb magyar mesemondóval szemben felhozott vádak alapján az író – ma már, valljuk be, nem könnyű – kissé idejétmúlt stílusával volna baja (a jobb érthetőség kedvéért próbálták is megrövidíteni egyes kultúrbarbárok).

Persze ha erre az ingoványos talajra tévednénk, évszázadok műveit kéne bekomposztálni egy hatalmas silógödörbe, mint idejétmúltat, korszerűtlent, nehezen emészthetőt.

A Facebook és a TikTok koordinátái közé rajzolható világban, amely egyre inkább a jelbeszéd együgyűsége felé sodródik, valóban egyre megterhelőbb igényes irodalmi művekkel bíbelődni. Még csak megosztani sem lehet őket, egy laza mozdulattal továbbtaszajtani a virtuális tér feneketlen kloakájába, ahol kaphatnak néhány tucatnyi lájkot. Az irodalom erre nem alkalmas.

Riasztó nőalakok?

De konkrétan az Aranyemberről és Tóth Krisztináról. A hölgy egy interjúban feltett kérdésre (melyik könyvet venné le a kötelező olvasmányok listájáról) kifejtette:

Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.
aranyember
Az író ezek után Szabó Magdát veszi célba.
Hasonló problémám van az alsósoknak ajánlott Bárány Boldizsárral. Felsorolom Borbála tulajdonságait: szerény, halkszavú, szorgos. Mindig melegen teszi a levest az ura elé. Rendben tartja a házat, és amint van egy kis ideje, rohan a fodrászműhelybe. Sose ül le. Aranykezű, azaz mindig jókat főz. Bertalan, az apa, ezzel szemben zord, kevés szavú. Amikor Boldizsár elcsavarog, komoran lecsatolja a nadrágszíját. Lili lányom szerencsére nem értette, miért csatolja le: azt hitte, csak azért, mert nagyon teleette magát. Rémes… A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek.

 

Irodalomtörténészek tömege

Tóth Krisztina kijelentésére természetesen azonnal beindult a talpasok hada, a Facebook-hadsereg. Válogatatlan támadások zúdultak az íróra, egy közös alapállásból: hogyan merészeli megkérdőjelezni Jókai zsenijét? S ahogy az a hasonló össznépi mulatságoknál lenni szokott, a vita eldurvult és fenyegetések is elhangzottak, amiket még a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia is elítélő nyilatkozatban ítélt el.

De vissza lehet-e parancsolni a kieresztett szellemet a palackba? A mesében igen, a virtuális világháló dzsungelében aligha.

Csakhogy.

Amikor például a szerzőt védelmébe vevő HVG cikke

politikai bunkósbotot emleget a gyalázkodók táborával kapcsolatban, éppen azt hallgatja el, hogy ki vette fel – természetesen narcisztikus, finom mozdulattal – azt a bizonyos bunkósbotot.

Mert lehet kritizálni egy irodalmi művet, sőt a többség egyetért abban, hogy minden kornak (korosztálynak?) recepció alá kell vetnie (magyarán: újra kell értelmeznie) egy-egy életművet, azt a végzetes hibát azonban nem lehet elkövetni, hogy a mai, sokszor igencsak kétes divatáramlatok kalodájába próbáljuk belegyömöszölni.

Ellenkező esetben oda jutunk, ahová a „legprogresszívebb” színházi rendezők, akik annyira sem tisztelnek egy-egy szerzőt, hogy a görcsös aktualizálás (értsd: a liberális progressziónak való megfelelés) hevében alapjaiból forgatnak ki egy-egy klasszikus művet, és barmolják tele oda nem illő tartalmakkal.

A legordenárébb esetekben nyílt színi szex imitálásával, vagy gyomorforgató aktuálpolitikai üzenetekkel. Aztán meg vannak sértődve, ha elmarad a néző, aki nem képes felérni a direktor úr szellemi magaslatára. De lehet-e mondjuk Edgar Alan Poe-n számonkérni T. S. Eliot eszmevilágát? Vagy a magyar ugaron maradva: például Jókait összevetni Esterházyval?

Ízlések és pofonok

Apropó, Esterházy. Kollégámmal autóztunk hazafelé jó pár éve. Késő este volt, fáradtan hallgattam a kocsi rádiójából előszűrődő irodalmi szöveget, amelyben a főszereplő valami szaftos, zsíros cupákot rágicsált nagy átéléssel. Néhány percig képes voltam elviselni a képzeletbeli kerek arc nagy bajuszáról lecsordogáló zsír apoteózisát, aztán szóltam a kollégának, hogy kapcsolná ki ezt a rémséget. Miért, kérdezte, nem szereted Esterházyt? Mindegy, milyen házi, undorító ez a szöveg, ráadásul nem lehet elvonatkoztatni az író szándékától: magyar parasztembert szeretne ábrázolni, nem a legkedvezőbb beállításban. Most akkor utáljam Esterházyt? Túl a puszta tényen, hogy az Esterházy-szöveg Móricz Zsigmond Tragédia című elbeszélésére rímelt (amelyben a főhős, Kis János halálra zabálja magát), csak feltettem magamban a kérdést: vajon melyik író ábrázolta emberi empátiával a zabálást?

De vissza a lényegre. Amikor Tóth Krisztina kijelenti: „A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek”, jókorát téved.

A nemi szerepeket a gyerekek nem az irodalmi művekből tanulják meg, hanem a családban és a környezetükben megélt modellekből.

Ráadásul azokból a modellekből, amelyeket jelen időben él át (szocializálódik, szoktuk mondani), és nem Jókai századában. Hízelgő lenne persze világmegváltó szerepet tulajdonítani az irodalomnak (lehet, hogy irodalmárként maga Tóth Krisztina is szeretne ekkora varázshatalommal rendelkezni), de lássuk be, ez nettó marhaság. A mai családmodell és a nemi szerepek kialakulását – szerencsére – nem Jókai Mór műveiből kell megtanulni. Ellenben az író ábrázolásában nagyon sokat megtudunk a 19. századi magyar valóságból.

Megfelelési kényszer

Élek a gyanúperrel, hogy Tóth Krisztina esetében pusztán arról van szó, hogy a költő maga is szeretett volna valami nagyot mondani, hogy nagyotmondásban csatlakozhasson a liberális kánonhoz. A Shakespeare-tagadókhoz.

Mert igazodni kell szüntelenül, és le kell tenni azt a bizonyos garast, vagy ide, vagy oda. Ugyanakkor roppant unalmas téma tud már lenni a feminizmus, pláne annak az agresszív fajtája, amely napjainkban a nemek összemosása felé tolná a világot, s azzal együtt az irodalmat is.

Kár, hogy egy író, akinek erre semmi szüksége (hiszen Tóth Krisztina egyébként jó költő), ilyen bozótosba tévedt. Rémes, mondja Tóth Krisztina. Valóban. Rémes volt az a világ, amelyben Jókai és Szabó Magda élt. Meg ugyanakkor szép is volt, azt is megírták egyebütt. Hiszen úgy gondolták, hogy az írónak a kort és a kor emberét kell ábrázolnia. Nem sejthették, hogy jön a nagy progresszió, a genderelméletek, az LMBTQ- és a Black Lives Matter-mozgalmak, amelyek megpróbálnak átírni és átértelmezni mindent. A múltat is. De hát se Jókai, se Szabó Magda nem volt időutazó.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/9. számában.

2021. március 4., 06:36

Fogytán a türelem - Megjelent a Magyar7 legújabb, 9. száma

Ismét sok érdekes témával.

Kövesse facebook oldalunkat is!