2021. október 29., 17:48

A kultúra azé, aki eladja, vagy aki eldugja?

Figyelem az Elkxrtuk című film körüli hisztériát. Mozifilm még ekkora vihart nem kavart Magyarországon, hiszen magáért a vetítés jogáért is közelharcot kellett folytatniuk a producereknek. A baloldalnak – és elsősorban Gyurcsány Ferencnek – persze roppantul kínos a film, hiszen szembesülés a 2006-os, elévülhetetlen bűneikkel.

elkúrtuk film
Fotó: 168óra

Ha hatalmukban állna, legszívesebben betiltanák a vetítését.

Meg is tettek mindent ennek érdekében: a nagy plázamozik igyekeztek kigolyózni, mondvacsinált érvekkel napi nyolc vetítési időből nagy kegyesen egy esti időpontot áldozva fel az amerikai filmek rovására. (Egy rendes filmpremiernek akár hét vetítése szokott lenni egyetlen napon.) A jegyelővétel során kiderült, szó sincs áldozatról és a nyereségről történő lemondásról, hiszen

az Elkxrtuk a legújabb hollywoodi bomba, a Nincs idő meghalni című James Bond-filmet is lekörözte.

A DK fenséges ülepébe beleomló baloldal igyekszik mindent megmozgatni, hogy mentse a gazdi bőrét, s ha már teljesen betiltani nem lehet, legalább álszakmai vádakkal próbálják hiteltelenné tenni a filmet, negatív kritikákkal és becsmérlő recenziókkal szórva tele a sajtót, a világhálót, amelyen boldog együgyűséggel csámcsognak a kommentelők hordái. Maga a DK például feljelentést tett, a film rendezője, Keith English pedig a támadások miatt kénytelen volt törölni a Twitter-fiókját. A filmben szerepet vállaló színészeket megfenyegették, hogy örökre kiírják magukat a „szakmából”.

Ugye milyen ismerősen csengenek ezek a „szakmai” érvek? A legtanulságosabb az egész történetben mégis az, hogyan lehet egy ország filmművészete néhány multinak kiszolgáltatva? Orbitális hazugság tehát az orbáni diktatúra által megnyomorított, agyoncenzúrázott ellenzéki művészetről hangoztatott, külföldieknek szóló mese.

Magyarországon a baloldal szeretne cenzúrázni, kérdés, meddig lehet ezt megetetni a magyar mozinézővel?

Az Elkxrtuk-jelenség azonban csak a jéghegy csúcsa, még ha a legnagyobb is. Sorolhatnánk a jobbnál jobb produkciókat, amelyeket indexre ugyan nem tettek, de jótékonyan agyonhallgattak, és nem engedtek be a mozikba.

Koltay Gábor több filmjének ez lett a sorsa. A nemzeti identitást erősítő, történelmi tényfeltárást végző filmjeire sorozatban azt a választ kapta a nagy forgalmazóktól, hogy „nincs rá közönségigény”. Így érhettek meg a Trianonról, a Horthy Miklósról vagy a Mindszenty József bíborosról készült alkotásai legfeljebb néhány vetítést a mozikban. A Trianon című film bemutatója után például az Uránia mozinak le kellett vennie a plakátjait, akkora nyomás nehezedett rá.

De nem láthatta a közönség például Matúz Gábor A legbátrabb város című filmjét sem, amely Balassagyarmat bátor helytállásáról készült a trianoni gyalázatos döntést követően. Matúz másik filmje, a Nincs kegyelem sem járt jobban, amely az 1956-os salgótarjáni sortűzről szólt. De említhetjük Stefka István filmjeit is, mondjuk A fehérballonost, amelynek témája szintén 1956 volt, A halál népbiztosa című alkotásáról nem is szólva, amely a kommün vérzivataros pusztításáról és Szamuely Tiborról szólt.

Ha már a fenti filmeket azzal a váddal illeti a „szakma”, hogy politikai árnyék vetül rájuk, mit szóljunk a kifejezetten művészfilmek körüli cirkuszokról?

Ma is a fülemben cseng az a rengeteg vád, amely például A Hídembert érte. A filmet még javában forgatták, de a balos úthenger már beindult a lejáratására. Mint utóbb kiderült, hiába, mert Bereményi Géza 2002-ben készült filmje a rendszerváltástól eltelt évtizedek egyik leglélekemelőbb alkotása lett, attól függetlenül, ki mennyit fanyalgott fölötte. Pedig a film költségvetése alig hétmillió amerikai dollár volt, ami messze elmarad a hasonló kosztümös filmekétől.

Nem kímélte a baloldal Herendi Gábor 2017-ben bemutatott filmjét sem. Szó se róla, a Kincsemben van kivetnivaló, néhány jelenete a giccs kategóriáját súrolja, de ezzel együtt sikerfilmnek mondható, szlovák és cseh kereskedelmi tévéadók például azóta is sugározzák.

Nem kétséges, hogy a kommunista kultúrpolitika három évtizeddel a rendszerváltozás után sem képes kimúlni, és az elhíresült tiltott-tűrt-támogatott címkézés ma is ott lebeg a filmalkotások fölött.

Hogy a közönség által szeretett és ikonikussá vált alkotások ranglétráján a 2001-ben forgatott Üvegtigris vagy az 1969-es A tanú jelenti az etalont (azon túl, hogy valóban zseniális film mindkettő), az annak is köszönhető, hogy

utóbbiban a rendszerkritika jótékonyan összemosódik a  relativizálással, míg az előzőben a nemzeti öngúny jelenti azt a feloldozást, amely a „Kádár népe” szellemiség tovább éltetésének a kedvenc gyermeke.

És akkor még nem szóltunk a nem támogatott, a meg sem csinált, a csírájában elfojtott filmekről. Pedig sokan azt hihették, hogy a 2011-től Andy Vajna kormánybiztos által vezetett filmipar megújul. Az ipar valóban megújult, a külföldi díjak és a hangzatos sikerek újra a nemzetközi mezőnybe emelték a magyar filmet, ám a konzervatív értékrend, a nemzeti büszkeséget is sugárzó alkotások azóta is rendezőre, producerre és persze mozira várnak. Mert nem igaz, hogy ne lenne irántuk közönségigény.

Az elnyomott baloldali sajtótermék, a HVG szerint

az Elkxrtukat – amely a baloldal szóhasználatával kurzusfilm – az első hétvégén közel 43 000 néző látta. Ezzel a premier hetében a harmadik legnézettebb film volt a Dűne és a Venom 2 mögött.

Ami azt is jelenti, hogy ha a nagy forgalmazók nem fekszenek le a masszív politikai nyomásnak, magasan vezette volna a nézettségi listát.  

Megosztás
Címkék