Már nincs kit hívni. És túrós rétest sem tudok sütni. Olyat legalábbis nem, amilyet ő tudott. Hiányzik.
Kis országunkban ma már ott tartunk, hogy szinte szó sem esik a békéről, annál hangosabb a kormány fegyvercsörtetése.
Miért nem figyelnek az emberekre?
A tiltakozás formája és mértéke igenis számít, ennek ellenére a szervezők jószándékához nem férhet kétség!
Amikor azt mondom, hogy nem jó vagy bölcs dolog fegyvert szállítani Ukrajnának, akkor azt nem gyávaságból mondom.
Marine Le Pen-t néhány nappal az elnökválasztás második fordulója előtt hívja tetemre az Európai Parlament.
A pártegyesülés lebonyolítása jó nagy iszapbirkózásnak bizonyult, és még ma sem ért teljesen véget.
A lengyeleknek az orosz fenyegetettség nem egyszer a saját Trianonjuk megélését jelentette.
II. János Pál üzenete a diktatúra kellős közepén elég egyértelmű volt.
A magyarországi választás sok tanulságot mutat a hazai magyar politikum számára is.
A nem éppen kényelmesen berendezett betonbunkerben néhány ember ül a félhomályban, mert csak egy kis lámpácska világít.
Azt gondoltuk, hogy Gyurcsány őszödi hazugságbeszédét, amit ő ugyan igazságbeszédnek tart, lehetetlen felülmúlni.
Vajon mikor hallgatnak el a fegyverek, hogy újra a múzsákra figyelhessünk?
Kincset érnek a nagyszülők és szerepük pótolhatatlan.
A szemkilövő talán abban reménykedik, hogy az idő múlásával egyre kopik az emlékezet?
A vasárnapi választás önmagáért beszél: a magyar nép ismét a demokráciát és a stabilitást választotta.
Ha a Smer nem is járt sikerrel, azt legalább elérte, hogy felhívja a figyelmet, hol kell támadni a koalíciót.
Kis családunkban fel sem merült annak a kérdése, hogy gyermekeinket milyen tannyelvű oktatási intézménybe írassuk.
Amikor egy kontinens kultúrája pusztul.
Büszkék lehettünk az eltelt időszakban a magyarságunkra!