2022. április 27., 08:37

Sok nagymama sok története

Nagymamák és unokák...

Nagymama unoka
Fotó: MTI

1.

Talán vagy hat éve lehetett, de még mindig élénk a kép. Ücsörögtem a pozsonyi reptéren, vártam egy dublini járatra. Izgultam, nem gyakori az, hogy 10 km magasan szelem a felleget, most mégis ez történik. Remélem, hogy ablakhoz kerülök. Fapados a járat, nincs itt dőzsölgetés, lesz, ami lesz. Érzem a frissen elkészült latte összetéveszthetetlen illatát. Sok cukorral issza a mellettem ülő néni, érezni – talán jobban járt volna akkor, ha ráborítja a kávét a cukorszóróra és azt úgy bekanalazza – viccelődöm magamban és magammal. Van még idő nyugodtan kávézni, sokkal korábban itt kell már lenni a gép indulása előtt. Jobbra nézek: nagymama. Balra nézek: nagymama. Aztán tovább, a fejem tekeredik a nyakamon jobbra, majd balra, gyors egymásutánban, a tekintetem eszelős:

nagymama, nagypapa, nagymama, nagymama, nagymama, nagypapa. Hova mehet ennyi idős ember? Agyalok. Hova? Hát, hova? Az unokákhoz! Arcon csap a válasz. És tényleg. Az unokákhoz.

2.

Szakad az eső. Reggel a napi rutin: zuhanyzás, fogmosás, kislányom felpuszilgatása, az „anya, hagyjál” többszöri meghallgatása, majd az ilyenkor szokványos „ezt felveszem – ezt nem veszem fel” vita, amit megtűzdel pár „majd az óvodában reggelizek” hetyke odapörkölés. A kis babamancsot megmarkolom, indul a menet. A gyermek már a Klapka indulót zengi a magyar óvoda biztonságot adó, meleg falai közt, én hupp az autóba, az első állomás a kollégám lakása előtti parkoló. Meló lesz: „Gyere le, itt vagyok!” Jön egy sután közlekedő néni. Lassan ballag a bringa mellett, majdnem feldől a biciklivel. Ázott, nagyon ázott. Odaszaladok, megkérdezem,

segíthetek-e, elvigyem-e valahova. Azt mondja: hozd haza Németországból azt, akitől elfogadom. Mármint a segítséget. Mogorva és barátságtalan. De értem. Megértem.

3.

Játszótér. Sok gyerek együtt, egy helyen. Mondom az egyiknek, hogy gyere, játsszatok Kingával (szerk. megj. a lányom), ő is egyedül van. Nagymama azt mondja: „Nem nagyon tud magyarul, tessék lassan mondani, hátha ért valamit”. Közben majdnem elsírja magát. Mármint a Nagymama.

„A szülei szerint nem fontos tudni magyarul, hiszen SzlovákiáN (khm-khm) élünk.” – mondja, de közben csak úgy duzzadnak a könnycsatornái. Nem szólhat bele ő semmibe – ez egyértelműen lerí róla.

És ő annak rendje és módja szerint nem is szól bele, csak néha elpityeredik. Olykor a játszótéren, olykor a kötőtű felett. Öröme is akad azért, mert azt legalább megérti unoka, ha rázendít a nagyi: „Egy boszorka van, három fia van…”. Szépen énekel, nagyon szépen! Az unoka pedig táncol, pereg, szereti ezt a dalocskát. És még tudja is. Még tudja.

4.

Szintén játszótér. Nagymama: „Milyen szépen szavalja ezt a verset a maga lánya. Ez valami magyaros, ugye?”- tágra nyílt pupillákkal les kérőn.

Mondom: „Nem, asszonyom, ez nem amolyan magyaros, hanem amolyan magyar.” Nem érti.

Gyors zavar, konstatálja, persze nem túl magabiztosan, hogy érti, rendben, igazam van. Erre folytatja: „Én is magyar óvodába adtam a gyereket, remélem, a fiam ezt a hibát nem követi el. Menjen csak szlovákba az unoka, nem lesz annyi baja, mint nekem és a fiamnak. Most is mind´ mondja a fiam, hogy bemegy a danyoví-ra, mert ám ő szözöcsöo, vagy no, mi az magyarul, zsivnosztnyík. Aztán ám nehezen megy neki még mindig. Vanesskával már csak helyén lesz az eszük.  Amúgy most mit énekel a maga Kicsije?” Válaszolok: „A Klapka indulót. De inkább ne is menjünk bele… semmi értelme.” Nechzsije!

5.

Vannak azok a remek kis konyhai gumivégű lapátkák. Tudják, azok, amiket a Nagymama akkor nyomott a kezünkbe, amikor túrós rétest sütött. Akkurátusan kikanalazza vele a maradék túrótölteléket még a négyéves is. Közben csacsog: „Mama, képzeld, az oviban azt tanultuk, hogy tekeredik a rétes. Csak azt nem értem, hogy egy kígyó miért akar rétes lenni és egy rétes miért kígyó? Hát nem jól van az úgy, ahogy van? A rétes legyen rétes. Ilyen, mint amilyet Te csinálsz, Mama! Pont ilyen!”.

A Nagymama mosolyog, a rétes illata mellett kavarog a levegőben a frissen mosott babahaj és a babaőr illata.

A Kicsi csak kanalaz, lehet újra fürdeni. Persze ezt Nagymama kicsit sem bánja. Érezni a levegőben valami különleges elegyet. Az otthon melegét, az unoka illatát és szinte látni a rétes édeskés illatú selyemlepedőjét, ami mindenre rátelepszik. A gyermek tudja: „A rétes legyen rétes, a kígyó legyen kígyó!”

6.

- „Szia Mama! Nézd mit tudok, tanultuk az oviban! Abi mutatta, Levi meg állandóan utánozott minket. Egyszer súgott a fülembe valamit. Nem értettem, mert halkan beszélt. De képzeld, volt szlovákunk, azt tanultam, hogy ahoj. Egyszer majd sokkal többet fogok tudni ám!”

- Kicsim, kell menni fürdeni, köszönj el a mamitól!

- „Ahoj Mami! Szeretlek! Sietek, mert holnap lesz a március 15-ig ünnepség az oviban. Mami! Ugye tudod, ki volt Petőfi Sándor?”

7.

A Mama meghalt. Már nincs kihez haza menni. Már nincs kit hívni. És túrós rétest sem tudok sütni. Olyat legalábbis nem, amilyet ő tudott. Hiányzik.

Megosztás
Címkék