Unokázni is engedd!
Senki sem sírja vissza az elmúlt két évet. Az volt benne a legrosszabb, hogy nem lehetett találkozni. Nem ölelhettük meg egymást, sokszor még egészen közeli hozzátartozóinkkal sem.
A nagyszülők sem mesélhettek unokáiknak, legfeljebb online, nem mehettek velük kirándulni, nem csinálhattak bújócskázós napot, nem süthettek együtt mézeseket és meg sorolhatnám. Csak a nagy üresség maradt sok idős ember számára. Sóvárogva várták a helyzet javulását. Sokan szó szerint a kiskapuban álldogáltak, hátha legalább messziről megpillanthatják imádott unokáikat, ha azok kimerészkedtek egy kicsit a levegőre. Integettek egymásnak, vagy puszit küldtek. Mások csak a számítógép vagy a telefon monitorján keresztül mesélhettek nekik…
A két év elszigeteltség megtette romboló hatását mindannyiunk lelkében. Óvatosak, bizalmatlanabbak lettünk, gyanúsan kapjuk fel a fejünket, ha valaki köhög vagy az orrát törölgeti a környezetünkben.
A babalátogatások sora elmaradt, a szülők nem engedték, nem merték megkockáztatni, hogy hogy pár hetes vagy hónapos csemetéjükhöz látogatók jöjjenek. Sokszor még a nagyszülők sem örülhettek az unokáknak. Az ajándékba vett rugdalózót, kisruhát az imádott unoka már rég kinőtte, mikor először találkozhattak…
Most pedig új jelenséggel állunk szemben. Egyre több fiatal nem engedi gyermeke közelébe, vagy csak korlátozottan a szüleit. Magyarán: a nagyszülők, csak akkor láthatják unokáikat, ha ez előre egyeztetve van, mondjuk születésnapokon, nagyobb ünnepeken…
Burokban nevelik utódaikat, ahová nem nagyon engednek bejárást senkinek. Kimondani is nehéz: a mai fiatalok egy része már egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan kívánja bevonni gyermekei, kis családja életébe a szüleit. Előbb fizetnek meg egy bébicsőszt vagy pedig adják méregdrága bölcsődébe a picit, mintsem szólnának a leggyakrabban ugrásra kész nagyiknak, hogy segítségre volna szükségük. Oda jutottunk, hogy a kétségbeesett nagymamiknak, nagypapiknak szó szerint könyörögniük kell azért, hogy az unokával lehessenek. Telefonon egyeztetnek sokszor napokig, mikor kapják meg a kisunokát legalább egy-két órára.
Miközben mindenki tudja, hogy kincset érnek a nagyszülők és szerepük pótolhatatlan. Olyan ingergazdag világot képesek teremteni a cseperedő gyermek köré, ami testi-lelki gyarapodását szolgálja.
„A nagyszülők szíve kerek alma…” Mindenüket odaadják, és idejük is több van már, mint a szülőnek. Számukra az unokák jelentik az élet értelmét, boldogság tölti el őket, ha csak rájuk néznek, hiszen felfedezik bennük saját gyermekeiket, sőt néha talán még egykori önmagukat is.
Egy nagymama rengeteget tud segíteni a gyermekágyas anyukának. Főz, mos, unokát ringat, ami lehetővé teszi, hogy a kismama napközben is pihenhessen és minél előbb a régi formában legyen.
A nagypapák többsége bármikor kapható arra, hogy a kisunoka számára egy jó kis kirándulós délutánt rittyentsen. A nagyszülők szeretnek tanulni a gyerekekkel, az olvasást, írást türelmesen gyakorolják velük. Megtanítják biciklizni, süteményt sütni, mesélnek nekik a régmúltról. S ezt még a mai online fiatalság is szívesen hallgatja.
Mire mentem volna az anyukám és apukám nélkül a nyári szünetben, ha nem vállalták volna olyan nagy örömmel az unokázást? Két hónap szabadsága senkinek sincs. Belegondolni is rossz, hogy ma meg már akadnak olyan fiatal párok, akik inkább idegen embert fizetnek meg azért, hogy gyermekeikkel legyen, amikor nekik dolgozniuk kell.
Badarság volna tagadni, hogy nincsenek súrlódások a generációk között, máshogy látja a világot egy húszas éveiben járó fiatal, mint egy hatvanas, idősödő ember.
Gyakori érv, amit a fiatalok hangoztatnak, hogy a nagyszülők túlságosan elkényeztetik az unokákat, mindent megengednek nekik, aztán otthon meg nem bírnak velük. De hát végtére is az a dolga a nagyszülőnek, hogy kényeztessen. A nevelés meg marad a fiataloké. Egyetlen józan gondolkodású nagyszülő sem akarja átvenni a szülő szerepét, mert belátja, hogy ez nem az ő kompetenciája. Persze megesik, hogy szóvá tesz dolgokat a fiának vagy a lányának, ha nem ért egyet nevelési módszerével, de ezt a legtöbbször jó szándékkal. A legtöbb nagymama és nagypapa csak szeretni akarja az unokáját, látni, ahogy cseperedik és segíteni, amikor kell és amikor tud.
Amikor apróság érkezik a családba, hatalmas az öröm. Hirtelen szebb lesz a világ, biztatóbb a jövő. Van folytatás, van kiért élni. A baba emberek közé születik, közösségben fog élni.
Éppen ezért már egészen kicsi korától kívánatos, hogy saját szülein kívül más emberek társaságát is élvezze. Előbb fog mosolyogni másokra is, ha anya és apa mellett, sűrűn látja a nagyszüleit, más közeli rokonait is. Érzelmi biztonságra van szüksége, amiben a nagyszülőknek pótolhatatlan szerepük van. Engedjük unokázni őket!
