Mi lesz a szívünkkel?

Szögezzük le már a legelején: kis családunkban fel sem merült annak a kérdése, hogy gyermekeinket milyen tannyelvű oktatási intézménybe írassuk, hiszen ez annyira természetes.

Ez annyira egyszerű, mint a fák ültetése. Egy cseresznyefát nem fogok rózsatáppal locsolni, habár valószínűleg nem pusztul ki tőle, de nem az a legideálisabb számára. Mivel számunkra fontos a magyarságunk, semmiképpen sem lehet opció az idegen nyelvű óvoda és alapiskola, hiszen érvényesülni akkor lehet a legjobban, ha tudjuk, kik vagyunk, és bizonyított tény, hogy gyermekkorunkban a gondolkodás, az ismeretanyag és az információ befogadása az anyanyelvünkön a leghatékonyabb. Hogy profánul fogalmazzak, nemcsak hazaszeretetünk, nemzettudatunk kötelez erre, hanem a hatékonysági faktor sem az utolsó.

Például angolul, szlovákul tanulni, vagy éppen focizni a haverokkal. Tehát nemcsak a pátoszról van szó, hiszen tényekkel vitatkozni nagyon nehéz. Az érzelmi oldalról pedig nem is beszéltünk még, pedig talán ez a legfontosabb. Nem egy olyan esetről hallottam és személyesen is aktív illetve passzív részese voltam olyan beszélgetéseknek, monológoknak, amikor a szülő álindokkal érvel az idegen nyelvű oktatási intézmény mellett. A legfájdalmasabb azonban az, amikor a kiselsős sírva rángatja szülei kezét, hogy ne a szlovák iskolába vigyék, hanem a magyarba. Ilyen esetben feltehetjük a kérdést: valóban jót akarunk a gyermekünknek, ha már hatévesen sír a döntésünk miatt és lelki traumát okozunk neki? És ne feledjük, ez a döntés egy életre szól!

A szlovák iskolában valószínűleg jobban megtanulja az „állam nyelvét“ a gyerek, de őszintén: ezzel mit nyerünk? Hogy egy végződést majd nem mond rosszul és nem nevetik ki? Tényleg csak erre megy ki a játék? A gyerek valamilyen szinten úgyis megtanulja szlovák nyelvet, ha akarja, és abban a korban, amikor a szlovák munkahelyek nagy részén is alapfeltétel az angol, amikor a Szlovákiában működő cégeknél rengeteg külföldi, urambocsá magyarországi is dolgozik, akik egy kukkot sem beszélnek szlovákul? Mert ahol a munka a fontos, ott nem azt nézik, hogy ki beszél anyanyelvi szinten szlovákul.

Gyermekeim például szlovák nyelvű mondókákkal, versekkel is ismerkednek, és természetesen figyelmet fordítunk arra, hogy elsajátítsák a nyelvet addigra, amikorra szükségük lesz rá. Az angol nyelvű fejlesztő videókat pedig imádják, bár igaz, hogy ezen a nyelven sokkal szélesebb kínálatból lehet válogatni.

Legyünk tisztában azzal, hogy az illetők ekkor saját magukat és a saját nemzetüket nevetik ki, mert aki ilyesmin nevet, az embernek és szlováknak is hitvány. Aki azonban ettől berezel, az nem gondolhatja fontosnak a magyarságát. Ezek az emberek azzal érvelnek, hogy majd otthon magyarul beszélnek gyermekükkel és minden rendben lesz. Hát nem lesz rendben, mert a jelenlegi szlovák tanterv és a közhangulat sem erősít rá erre, de ez a kisebbik baj. A nagyobb gond az, hogy mi lesz a szívben. Mert ha a szívben nem Petőfi, Bartók, Kossuth, Szent-Györgyi, Karikó és Puskás lesz, hanem Sládkovič, Štúr és Hamšík, akkor az unokánkhoz már nem sok közünk lesz. Ez is egy lehetőség, csak kérdés, hogy ezt akarjuk-e? Ha igen, akkor minden, amit eddig írtam, tárgytalan.