Újratöltött békeharc
Pozsony felé autózva, valahol a Garam mentén, egyszer csak feltűnik egy felvezető motoros és néhány villogó gépkocsi. Jókora katonai konvoj követi őket. Utoljára 1968-ban láttunk ilyet, csak akkor nyugat felé mentek a tankok, most pedig kelet felé a teherautók. Gyerekkoromban ha vonat jött, mindig megszámoltuk a vasúti kocsikat, várva, hogy felnyíljon a sorompó. A szokás megmaradt: megszámolom a kekiszínű szállítmányt, amely tizenhat gépkocsiból áll.
Vajon hová mennek? Lehet, hogy nyugdíjkiegészítést visznek a Kassán túli régiókba? Eurókötegeket az öregeknek, a munkanélkülieknek, hogy ne kelljen Ausztriába ingázniuk, öregeket ápolni, hiszen itthon is szükség lenne rájuk, ha normális lenne az ország? Vagy papírpénzt a kályhába, ha már nem lesz mivel fűteni? Menjenek is, hiszen keleten semmi sincs, mondta annak idején Robert Fico miniszterelnök, bár neki mostanában nincs kedve humorizálni. Lehet, hogy megjött a kormány esze? Egyszeriben megvilágosodott, hogy segíteni kell az embereken ebben az egyre durvuló, posztkovidos, árrobbanásos, inflációs világban? Ezért húznak kelet felé a szállítmányok?
Tudjuk persze, hogy ez a rakomány túlszalad a határon, és meg sem áll, csak az ígéret földjén, azon a peremvidéken, amit Ukrajnának neveznek. Mert ígéretes jövő épül a Kárpátokon túl, ott védik a mi demokráciánkat is, ha már itthon valami rejtélyes módon képtelenek az ország mindenkori vezetői azt nemhogy felépíteni, de még csak elképzelni sem.
Azzal valószínűleg kevés embernek van baja, hogy Robert Kaliňák egykori belügyminisztert bevitték és vélhetően Robert Ficót is megszorongatják, hiszen sok van a rovásukon. Mégsem tud az ember szabadulni a gondolattól, milyen jól jön ez a mostani kormánynak, hiszen sikerül a közbeszédet elterelni a sorozatos kudarcokról, amiket két év alatt ez a társaság produkált. A közvéleményt persze annál kevésbé, hiszen hiába a sok elterelő hadművelet és színészi alakítás, a szlovákiai polgárnak tele a hócipője ennyi tehetetlenség és inkompetencia láttán. Elég egy-egy szlovák portál kommentjeibe belekukkantani, hogy megtudjuk, Szlovákiában tömegek irigylik Magyarországot és az orbáni politikát.
Ott áll Heger, az ország miniszterelnöke Bucsán, a nejlonzsákba rakott holttestek előtt, és fényképezkedik Von der Leyennel. Arcuk kőarc, amelyet nem ránt görcsbe a hullaszag, ami ott terjenghetett. Ám itthon, Szlovákiában csak a népharag és az egyre nagyobb elégedetlenség terjeng. Heger természetesen Morawiecki miniszterelnökkel is fotózkodik, miközben Magyarországon köszörülik a nyelvüket. Miért is? Természetesen a béke érdekében. Ha Ukrajna elesne, azért Orbán lenne a felelős.
Ezek a felvételek ott fognak szerepelni az Európai Unió ballagási tablóján, amikor – mérhetetlen nyomort és káoszt hagyva maguk után – ezek a minden mértéket és józan eszüket elvesztett politikusok lelépnek a színről. Akik vagy meg vannak vezetve, vagy ami rosszabb, meggyőződésből uszítanak és nyomják a háborús propagandát ezerrel – az USA érdekeinek megfelelően, Európa végromlására. Hírek szerint Biden két szunyókálás közt már gratulált is Hegernek (ha csak össze nem tévesztette valakivel).
Kis országunkban ma már ott tartunk, hogy szinte szó sem esik a békéről, annál hangosabb a kormány fegyvercsörtetése. Ukrajna szívesen kapna Zuzana önjáró ütegeket? Mi sem természetesebb. À la carte, amit csak óhajtanak! Korčok miniszter szerint tárgyalnak róla, és „reméli, hogy megegyeznek”. Az Európai Unió pedig már elkülönített másfél milliárd eurót az Ukrajnának nyújtott segítség kompenzálására. Korčok szerint ez is ok az ujjongásra. Ha egy üzlet beindul...
Egyelőre tehát mennek a konvojok, és viszik a fegyvert a „békéért”, ahogyan azt választott vezetőkként, szembefordulva népük akaratával, ezek a Mórickák óhajtják. S hogy még rózsásabb legyen az álmunk, a helyreállítási kölcsön milliárdjai után (amelyért Magyarország is kezeskedik, de nem akarják kifizetni) már skiccelgetik az új Marshall-tervet Ukrajna majdani újjáépítésére, amelyet az Európai Unió fog finanszírozni. Nem Putyin, nem Biden, nem a kínai kommunista párt, vagy az arab országok állják a cechet a mérhetetlen rombolás után, hanem a mi gyerekeink és unokáink. Akiknek semmi közük ehhez az egészhez.
