Magyar csaták, csatázó magyarok: II. András a Szentföldön
Az Úr 1205. esztendejében megkoronázták II. András királyunkat. András az elmúlt évtizedekhez képest jóval kedvezőbb helyzetben kezdhette meg 30 évig tartó országlását. Neki nem kellett az ország egységét veszélyeztető rokonnal megküzdenie, nem volt trónkövetelője. Apjától, III. Bélától azonban kapott egy nehéz örökséget is, egy szentföldi keresztes hadjáratban való részvételt.
Az uralkodót még egy rokoni szál csalogathatta a Szentföld felé. Anyai nagyapja nem volt más, mint a kor hírhedt figurája, a kétes hírű Chatilloni Rajnáld. Vannak történészek, akik személyesen őt teszik felelőssé az 1187-es hattini vereségért, ami után Jeruzsálem is Szaladin szultán kezébe került. III. Ince nem felejtette el számon kérni a magyar királyon az atyai ígéretet.
A középkor leghatalmasabb egyházfőjének is nevezett pápának égető szüksége volt a közép-európai térség legerősebb haderejére.
1213-tól elkezdték szervezni az ötödik keresztes hadjáratot. E vállalkozások népszerűsége erre az időre már igencsak megkopott. Gondoljunk csak a század eleji IV. hadjáratra, amely Jeruzsálem visszafoglalása helyett inkább Bizáncot vette be, vagy említhetnénk akár az 1212-es, nem túl szép emlékű ún. gyermekek keresztes hadjáratát is (ennek pontos körülményeire csak az utóbbi években sikerült fényt deríteni). Így aztán az európai nagyhatalmak nem igyekeztek csapataikkal a Szentföld felé. II. Fülöp Ágost francia király a saját eretnekeivel, a katharokkal volt elfoglalva, II. Frigyes német-római császár pedig az ellene fenekedő trónkövetelő, IV. Welf Ottóval.
Aki maradt és indulásra is kész volt, az a holland I. Vilmos gróf, valamint VI. Lipót osztrák és I. Ottó meráni herceg. Igen ő az az Ottó, Gertrudis királyné testvére.
Ince pápa halála után III. Honorius pápa sürgetésére aztán 1216-ban II. András is elkezdte szervezni a hadjáratát. Itáliai kereskedőházaktól kölcsönt vett fel, értékes ékszereket adott el, hogy a vállalkozás anyagi háttere biztosítva legyen. A szükséges hajókat Velencétől szerezte be, cserébe lemondott Zára városáról a kalmár köztársaság javára. Az elhatározását az indulásra többen azzal magyarázták, hogy megüresedett a Bizánc helyén létrejött Latin Császárság trónusa, és András már e trónon látta önmagát. Jogilag is lehetősége lett volna rá, mert második felesége Jolanta nagybátyja volt a meghalt latin császár, Henrik.
A magyar király víziója végül nem valósulhatott meg, mert az új császár András apósa lett.
1217. augusztus 23-án megérkezett a sereg Spalato (Split, Horvátország) kikötőjébe, majd három nappal később tengerre szálltak. A német-magyar csapatok létszáma körülbelül 5 000 fő lehetett. Ciprus érintésével szeptember végén érkeztek meg Akkon kikötőjébe. Hogy ide megérkezett e Makó vitéz nem tudhatjuk, az azonban biztos, hogy neve örökre fennmaradt, köszönhetően az egyik legrégebbi és legismertebb szólásunknak. Az első magyarországi közmondásgyűjteményben, Baronyai Decsi János, 1598-ban kiadott latin nyelvű munkájában ilyen alakban fordul elő: Oly messze van tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. A legelterjedtebb magyarázat szerint a derék Makó a hosszú utón Spalato felé túl sok dalmát bort ivott, és mikor Spalato városának tornyait meglátta, azt hitte, már Jeruzsálemben vannak.
A krónika kissé túloz a dicsőséges haditettek tekintetében. Az igaz, hogy az első haditanácsot a Szentföldön András sátrában tartották, de a király ideje java részében inkább kegyhelyeket látogatott és ereklyéket gyűjtött. El-Adil, egyiptomi szultán igyekezett becsalogatni a kereszteseket a száraz, víztelen belső területekre és kerülte az összecsapást. A magyar sereg részt vett Beiszan városának elfoglalásában és a Tábor hegyén álló erődítmény ostromában – melyet végül a muszlimok önszántukból ürítettek ki és romboltak le. A hatalmas erőd egy 600 méter magas sziklás fennsíkon épült, 77 torony és közel kétezer fős helyőrség védte. Akkóból erre vezettek az utak a Galileiai-tenger felé, így stratégiailag fontos helynek számított. Egy kisebb magyar erő, mintegy 500 fő egészen a Jordán folyó forrásvidékéig jutott, itt azonban a Bekaa völgyében (Libanon) a helyiek csapdába csalták és lemészárolták őket.
Végül 1218 januárjában II. András úgy döntött, hogy teljesítette a fogadalmát, ideje hazaindulni.
Betegsége miatt inkább a szárazföldi út mellett döntött, kínkeserves hónapok után Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül 1218 végére ért csak haza. E hosszú utazás során elért diplomáciai sikerei némileg feledtették vele a hadjárata eredménytelenségét. Hazatérve rossz állapotokat talált. Levelében ezt írta Honorius pápának:
