Magyar csaták, csatázó magyarok: Brenta - ÚJ SOROZAT A MA7-EN
A világtörténelem legfontosabb ütközeteit bemutató sorozatunk, a Döntő csaták a végéhez ért. Most, ahogy mondani szokás, evezzünk hazai vizekre, következzenek hát népünk diadalmas, vagy épp kevésbé dicsőséges küzdelmei! Lapunk hasábjain, pontosabban internetes felületén már több magyar érdekeltségű csatáról írtunk. Ezek újonnan induló sorozatunkból értelemszerűen most kimaradnak, de az archív anyagok között megtalálhatja őket a kedves olvasó.
Az első csata, amelyet bemutatunk a kalandozások korának nevezett időszak megtervezett, megelőző csapásainak egyik legsikeresebbje – a brentai ütközet. Előre is elnézést kérünk liberális, progresszív olvasóinktól, ha egyáltalán vannak ilyenek, de nem vagyunk hajlandóak rabló-fosztogató hadjáratoknak nevezni a kalandozásokat.
– zengték a korabeli Európa minden szegletében. 899. szeptember 24-én őseink a Brenta folyó mellett megsemmisítették Friauli Berengár itáliai király (ur. 887-924) seregeit, mivel megfutamodást színlelő taktikával sikerült nekünk kedvező terepre csalni az ellenséget. Mintegy háromszoros túlerővel szemben diadalmaskodtak magyarjaink, ezek után Észak-Itália érett gyümölcsként pottyant az ölükbe.
Miután a hét törzs megérkezett a Kárpát-medencébe, Árpád harcosai hamar letették névjegyüket Európa nyugati felén is.
A gyenge és széttagolt Európa hatalmasai lehetőséget láttak a magyar harcosokban, hogy segítségükkel megvalósítsák különböző hatalmi ambícióikat, ezekben az évtizedekben gyakran bérelték fel őket ellenfeleik megsemmisítésére. Így történt ez akkor is, amikor Arnulf keleti-frank uralkodó a császári koronára áhítozott, de I. Berengár itáliai király szintén ilyen álmokat dédelgetett. A 899-es hadjárat tehát Arnulf megbízásából indult, és a szélvészgyors magyar harcosok a Dráva és a Száva folyók mentén Észak-Itáliába indultak. Érdekes adalék, hogy egyes történészek a megbízást csak korabeli pletykának tartják.
Szeptemberre a magyar csapatok már egészen Paviáig, Berengár székhelyéig jutottak el.
Liutprand, a longobard származású cremonai püspök a következőképpen számolt be az eseményekről:
Berengár feltehetően Pavia környékén vonta össze mintegy 15 ezres seregét. Liutprand beszámolója szerint ez háromszoros fölényt jelentett Berengárnak, könnyen kiszámítható tehát, hogy a magyar sereg létszáma ötezer körül lehetett (mások azt sem tartják kizártnak, hogy ennek csak a fele volt). A kalandozók elkezdtek visszavonulni, az őket üldöző nyugati sereg pedig össze-összecsapott a magyar utóvédekkel, rendre megfutamítva azokat.
A magyar terv az volt, hogy maguk után csalják az ellenséget egészen a Brenta folyó partjáig, amit kedvező helynek véltek az ütközetre.
A Brenta partján aztán a korabeli források szerint alkudozni kezdtek a magyar vezérek, közölték az itáliaiakkal, a szabad elvonulásért cserébe visszaadják a zsákmányt. Hogy ez tudatos cselvetés volt-e, ma már nehéz kideríteni, egy biztos, a tárgyalások óvatlanná tették az itáliai sereget. A magyar csapatok támadásra indultak, átúsztattak a Brenta túlpartjára, és megtámadták a szekérvárba zsúfolódott ellenséget. Óriási zűrzavar és pánik tört ki az ellenfél soraiban, maga Berengár is alig tudott megmenekülni.
Az események minden részlete a mai napig nem ismert előttünk. Nem csak azt nem tudjuk, mekkora volt a magyar sereg, kérdés például az is, hogy a Brenta mentén pontosan hol volt az összecsapás (valahol Velence és Padova térségében), hány helyen keltek át a folyón a magyarok és miként folyt maga a csata. Ami biztos, hogy fényes győzelmet arattunk, Berengár serege megsemmisült.
Idézzük megint csak Liutprandot:
A győztes magyar sereg az év további részét Észak-Itáliában töltötte, még Velencét is megpróbálták bevenni. Csak következő év tavaszán tértek haza.
