Magyar csaták, csatázó magyarok: Zimony ostroma - sokadszor
II. Géza uralkodása utolsó éveiben békét kötött Bizánccal, így aztán legfőbb feladatának már a trónutódlás békés levezénylését tartotta. A hatalomváltás sosem egyszerű, ebben az esetben pedig kifejezetten problémás volt. Az „öreg” (32 éves volt csupán, mikor meghalt) király két öccse, László és István, I. Mánuel bizánci uralkodó vendégszeretetét élvezték, várva bátyjuk halálhírét. A bizánci császár természetesen nem puszta jóságból támogatta a trónkövetelőket, hanem Magyarországra fájt a foga. Géza tisztában volt a helyzettel, elsőszülöttjét, Istvánt társuralkodóvá tette, második fiát, Bélát pedig Dalmácia és Horvátország hercegévé emelte. Ezzel kívánta elkerülni a testvérviszály megismétlődését.
Így aztán Géza halála után Lukács, esztergomi érsek megkoronázta III. Istvánt (1162-1172). Az elhunyt király öccse, István herceg azonnal lépett, görög segélyhadakkal megjelent az ország déli határánál. Az ország előkelői azonban nem fogadták el őt, nagyon népszerűtlen volt. A megkoronázott Istvánnak azonban így is menekülnie kellett az ország nyugati szélébe, mert a másik nagybátyja már elérte a célját.
II. Lászlót a kalocsai érsek koronázta meg, a bizánci fegyverek árnyékában.
Lukács, Esztergom érseke erre nem volt hajlandó, László emiatt börtönbe is vetette. A Pozsonyban meghúzódó III. Istvánt László békén hagyta, sőt jó szándéka jeléül Lukács érseket is szabadon bocsátotta. Ő viszont nem volt békülékeny hangulatban, sőt megjövendölte II. László közeli halálát. Lukács visszakerült a börtönbe, az átok pár héttel később pedig beteljesült. Ekkor már nem maradt más hátra, mint István herceg fejére tenni a koronát, ezt is a kalocsai érsek, Mikó tette meg. Az országnak tehát két megkoronázott Istvánja volt, III. és a IV. István.
A magyar állam a német-római császár és Bizánc vetélkedésének közzéppontjában találta.
Barbarossa Frigyes német uralkodó egyre erősebb lett, Mánuel császár már attól tartott, előbb-utóbb Bizáncot fogja fenyegetni.
Mánuel egyik fő célja tehát a német előretörés megakadályozása volt, a másik pedig a Magyar Királyság feletti befolyás, az ország hűbéri alávetése. Egy görög forrás szerint
III. István időközben német segítséget szerzett, a fentiek ismeretében teljesen természetes, hogy Barbarossa Frigyes támogatta őt, a bizánci háttérrel rendelkező IV. Istvánnal szemben. 1163 nyarán III. István megindult a trónkövetelő ellen, és Székesfehérvárnál legyőzte IV. István csapatait. A menekülő negyediket elfogták, de III. István megkegyelmezett neki, mire ő azonnal Bizáncba menekült, hogy Mánuel segítségét kérje. Cserébe hűbérként ajánlotta fel a császárnak az országot. Mánuel azonban egy roppant eredeti ötlettel állt elő: elismeri III. Istvánt uralkodónak, de cserébe III. István öccse, Béla feleségül veszi Mánuel lányát, Máriát. Az alku még tartalmazta Dalmácia és a Szerémség átadását is Bizáncnak. Béla Konstantinápolyban Mária jegyese lett, felvette a görög Alexiosz nevet, és Mánuel külön neki létrehozta a deszpotész méltóságot, Béla a császár utáni második ember lett. Sőt 1165-ben Mária és Béla a Bizánci Császárság trónörökösévé váltak. Egy érdekes legenda is kapcsolódik Béla görög nevéhez.
Bizáncban egy jövendölés kapott szárnyra, mely szerint az uralkodó dinasztia csak addig lesz sikeres, míg tagjai nevének kezdőbetűje a görög vér-aima szó betűiből kerül ki…
III. István nem adta át a kívánt területeket Bizáncnak, sőt erős sereget küldött Dalmáciába, ahol elorozták Zára városát Velencétől. Ezzel kitört a háború Bizánccal, III. István szövetségre lépett a csehekkel és Haliccsal, valamint német segédcsapatokra is számíthatott. Mánuel csapatai birtokba vették a Dunától északra fekvő vidéket, de mikor megjött a híre a közeledő magyar és szövetséges seregeknek Mánuel inkább a megegyezést választotta. A cseh király, II. Ulászló közvetített III. István és Mánuel között. Ennek eredményeképpen a Szerémség tényleg Bizáncé lett, viszont Mánuel nem támogatta többé a trónkövetelő Istvánt. IV. István nem nyugodott bele, nem hagyta el Magyarországot.
Csatát vállalt a törvényes király csapatai ellen, pontosabban csak szeretett volna, mert az emberei átadták őt III. Istvánnak.
Csakhogy még a csapatok indulása előtt az ellenkirály egy cselhez folyamodott. Táborában tartózkodott egy rá eléggé hasonlító rokona, akit szintén Istvánnak hívtak. Ő lett a támadó csapatok vezére, mintha ő volna IV. István, így aztán ő került ellenségei kezére, nem pedig az igazi ellenkirály. Elnézést kérünk olvasóinktól, ha kissé összekuszáltuk a szálakat. Mánuel e kudarc után is hagyott hátra bizánci csapatokat, hogy ezzel biztosítsa a Szerémség feletti uralmát. E csapatok vezére azonban magára hagyta IV. Istvánt, és inkább átkelt a Dunán és bizánci földre távozott.
III. Istvánnak sem kellett több, semmisnek nyilvánította a szerződést és megindult a Szerémség visszafoglalására. IV. István Zimony várába szorult vissza, 1165 tavaszán megkezdődött a vár ostroma. A vár sorsa akkor dőlt el, amikor IV. Istvánt egy Tamás nevű szolgája megmérgezte. A várat ezután átadták III. Istvánnak.
Mánuel alaposan előkészítette a válaszcsapást. Két irányból támadt az országra, és sikerült III. Istvánt megfosztania német és orosz szövetségeseitől is. A fősereg Mánuel vezetésével Nándorfehérvárnál kelt át a Száván és körülzárta Zimonyt. Egy másik sereg pedig Dalmáciát és Boszniát vette célba. Zimony elfoglalása után a várat feldúlták és kirabolták. A fogságba esett magyar vezérek életét csak Béla herceg (Alexiosz) közbenjárása mentette meg. A hadjárat teljes sikert hozott, Szerémség és Dalmácia bizánci kézbe került, Zára újra Velencéé lett, így Konstantinápolyba visszatérve Mánuel büszkén tarthatott diadalmenetet.
III. István természetesen nem nyugodott bele a kudarcába. Már a következő évben sereget küldött Dalmáciába és a Szerémségbe, és mindkét magyar sereg győzött is, bár Zimony várát nem vették ostrom alá. 1167-ben aztán újra megjelentek a bizánci csapatok, hogy visszavegyék a Szerémséget. Júliusban Zimony közelében vívtak öldöklő csatát a magyarokkal, amit sikerült megnyerniük. A háború ezzel véget ért, és az elfoglalt területek több, mint tíz évre bizánci kézen maradtak.
