2022. november 30., 17:36

Magyar csaták, csatázó magyarok: Harcban Bizánccal - megint

Vak Béla halála után a legidősebb fia, Géza került a trónra, ezen a néven immár a második Szent István örökében. Három nappal apja halála után, 1141 februárjában koronázták királlyá a 11 éves ifjút. Természetesen fiatal kora miatt az édesanyja, Ilona valamint anyai nagybátyja, Belos kormányozták inkább az országot. Belos a szerb nagyzsupán, II. Uros testvére volt. E hármas rokoni kapcsolat mai történetünk szempontjából még fontos lesz.

II. Géza (jobbra) és VII. Lajos francia király találkozása a Képes Krónikából.

Fotó: wikimedia commons

Az ifjú király első erőpróbája 16 éves korában jött el. Az előző írásainkban már többször előforduló Borisz hallatott ismét magáról, amikor német segítséggel elfoglalta Pozsony várát. 1146-ban Géza vitézül verekedve, a Lajta folyó menti csatában legyőzte az osztrák őrgrófot. Egy évvel később ismét keresztes hadak vonultak át hazánkon, és velük tartott a nyughatatlan Borisz is.

Géza hiába követelte VII. Lajos francia királytól a trónkövetelő kiadását, az úgy vélte, ezt lovagként nem teheti meg. A francia uralkodó a magyarok királyát sem akarta magára haragítani, ezért Boriszt is magával vitte Bizáncba.

A keresztesekkel együtt érkezett Freisingi Ottó püspök is, aki élményeit Magyarországról, még akkor is, ha nem is voltunk a szíve csücske, az utókorra hagyta.

Ezt az országot, melyet mindenfelől hegyek és erdők vesznek körül, régen Pannóniának hívták. Belsejében széles róna terül el, melyet számos folyó öntöz és vadakban bővelkedő erdőség borit. Természettől annyira kellemes és szép, földje annyira gazdag, hogy szinte Isten paradicsomához, vagy Aegyptushoz hasonlítható. A természettől nagy szépséggel van tehát megáldva, de a barbár nép szokása szerint épületek nem igen díszítik és határait nem annyira a hegyek és erdők, mint a hatalmas folyók alkotják. … Fejedelmöknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nem hogy nyílt ellenmondással keserítenék. Az ország hetven vagy még több megyére van osztva, de minden birságnak két harmada a királyi fiscust illeti meg, csak egy harmad jár az ispánnak. Ily nagy területen senki sem mer pénzt verni, sem vámot szedni a királyon kívül.”

Géza uralkodása alatt feszült volt a viszony Bizánccal. II. János bizánci császárt egy vadászat során mérgezett nyílvessző találta el, majd fia, Szent László unokája I. Mánuel vette át a trónt, nagyratörő tervekkel. Ugyanakkor a szerbeknek is voltak álmaik, II. Uros vezetésével fellázadtak Bizánc ellen. II. Géza természetesen sereggel támogatta rokona lázadását. 1149 októberében Mánuel csapataival a szerbek ellen vonult. Ahogy Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme című művében olvashatjuk:

Ezért Mánuel hirtelen a raskai szerbek ellen fordult… A nehéz terepviszonyokra való tekintettel Mánuel a szerbek ellen csak könnyebb csapatokat és csak a feltétlenül szükséges podgyászt (sic!) vitte magával s így hirtelenül ellenfelére rátámadva, annak országát a Pristina körül fekvő Rigómezőtől a szerb Moraváig tűzzel-vassal elpusztította és gyors előnyomulása közben „úgy szétszórta a barbárok csapatait, mint az oroszlán a gulyát vagy a kecskenyájat“; a fejedelem raskai házait, „amelyek ott palotaszámba mennek“ felégette és elég sok foglyot ejtett, de azután a zord idő beálltával kénytelen volt visszafordulni anélkül, hogy a szerbeket tulajdonképpen legyőzte volna…”

Uros nagyon jól használta ki országa földrajzi adottságait, visszahúzódott a hegyekbe, ahová a bizánciak nem követhették.

A következő évben folytatódtak a harcok, ekkor már a magyar segélyhadak részvételével, akiket Bágyon ispán vezetett. Mánuel igyekezett megakadályozni a két sereg egyesülését, ez ugyan nem sikerült, de 1150-ben a Tara-patak (folyó) mellett csatára kényszerítette és legyőzte ellenségeit. A csata sorsdöntő jelenete lehettet a két vezér, Bágyon és Mánuel személyes párviadala, amiben az utóbbi győzedelmeskedett. „… az egész csata eldöntése már csak rajta (Mánuel) és Bakchinoson (Bágyon ispán) múlt, aki vitézségében kitűnő és hatalmas termetű ember volt.” A vereség után II. Uros ismét behódolt a császárnak.

Mánuel következő hadjáratát már egyenesen Magyarország ellen vezette.

Elsősorban a Duna és a Száva folyók között elterülő Szerémség, illetve annak központi vára, Zimony volt veszélyben. Az erősséget körbezárta, a vidéket pedig feldúlta csapataival a császár, aki e hadjárata során is bizonyosságát adta bátorságának. A Száván egy fatörzsből kivájt sajkában egyedül, a lovát kantárszáron maga után húzva kelt át. A görögök rengeteg foglyot ejtettek, végül Zimony védői megadták magukat. Mánuel miután visszatért bizánci területre a trónkövetelő Boriszt küldte bizánci csapatokkal Magyarországra, ő azonban a Temesköz pusztítása után hírét vette, hogy maga II. Géza közeledik csapataival és jobbnak látta, ha visszatér bizánci területre.

1153 tavaszán ismét felvonult a két sereg a Duna partjára, de még mielőtt összecsaptak volna, sikerült megegyezniük. Géza kiváltotta az előző hadjáratokban görög fogságba került magyarokat. Egy részükért váltságdíjat fizetett, a többieket Mánuel jóindulata bizonyítékaként ingyen engedte haza. Nem sokkal ezután a magyar határ menti tartományok élére Mánuel az unokatestvérét, Andronikosz Komnénoszt nevezte ki. Ő azonban sokkal nagyobb ambíciókkal rendelkezett, a császári trónt célozta meg.

Felajánlotta hát az általa kormányzott tartományokat Gézának, amennyiben az segíti őt a császári trón megszerzésében.

Mánuelt azonban kiskorában nem ejtették a fejére, idejében értesült az összeesküvésről és elfogatta a hálátlan rokont. Géza erről nem értesülvén, 1154 nyarán csapataival megjelent Barancs vára alatt. Mánuel összeszedett annyi embert, amennyit csak tudott és a helyszínre sietett. Tisztában volt vele, hogy szedett-vedett csapataival nem lehet méltó ellenfele a magyaroknak, ezért Barancstól nem messze egy védett helyen ütött tábort. Géza értesülvén a bizánci hadak megjelenéséről, rájött, hogy Andronikosz valamit rosszul csinált, és felhagyott Barancs ostromával. A megáradt Dunán Haramnál nem tudtak átkelni, ezért Belgrád (Nándorfehérvár) felé vonultak. A város lakói hajlottak arra, hogy Gézához pártoljanak, Mánuel természetesen nem engedhette, hogy egyik legfontosabb határerődje az ellenség kezébe kerüljön.

A magyar főseregtől időközben levált a bosnyák segédhad, így Mánuel úgy döntött, legalább őket móresre tanítja. Az üldözésükre küldött csapatok azonban Géza főseregébe botlottak, őket támadták meg. A bizánci sereg nagy része elpusztult, a vezérük pedig a maradékkal együtt megfutamodott.

1155-ben már egy jóval erősebb bizánci sereg jelent meg a magyar-bizánci határon. II. Géza sem késlekedett és hadaival felvonult, de újabb csatára nem került sor, mert a két fél békét kötött. Most Gézán volt a sor, hogy visszaszolgáltassa az előző évben szerzett hadizsákmányt és a foglyokat.

Aki mélyebben kíváncsi a korszak bizánci-magyar hadakozásaira, kapcsolataira és, hogy ezek miként illeszkedtek az akkori európai politikai helyzetbe, annak bátran ajánljuk B. Szabó János: Háborúban Bizánccal című könyvét.