Az önfeláldozó hős szinte beégett az emlékezetembe, és évtizedeken át abban a tudatban éltem, hogy egy valóban létezett személyről van szó.
Egy napfogyatkozás következményei...
A „legmagyarabb Habsburg” jelzővel is illetett főherceg érdemeit hosszan sorolhatnánk.
Az 1867-es kiegyezés után az országbírói tisztséget Mailáth György (1818–1883) töltötte be.
Nem lehetett túljárni az eszén.
A párbaj végül elmaradt.
Mikszáth Kálmán (1847–1910) húsz éven át volt a legfontosabb munkatársa az 1879 januárjában indult Pesti Hírlapnak, amelyet Légrády Károly (főszerkesztőként) és testvére, Légrády Tivadar adott ki.
Vajda János a 19. század második felének magyar irodalmában bizonyos értelemben idegennek számított.
A hadbíróság előbb halálra ítélte Bónist, majd tíz év súlyos börtönre módosították a verdiktet.
Benedek Elek (1859–1929) neve bizonyára minden magyar ember számára ismerősen hangzik, hiszen ő volt Elek apó, a nagy mesemondó, aki elsősorban a gyermekekkel igyekezett megszerettetni a magyar irodalmat és történelmet.
Érdekes esetekre bukkanhatunk.
Szinyei Merse Emma 1849 tavaszán ismerkedett meg a szabadságharc jeles katonatisztjével, Dessewffy Arisztiddel.
Humoráért és jó kedélyéért Deák Ferenc is kedvelte őt.
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc fővezére, Görgei Artúr kétszer öltötte magára a katonai egyenruhát.
Az amerikai magyar nyelvű sajtó történetéről Várdy kötete remek összegzést ad.
Habsburg-pártiként nem rokonszenvezett a magyar forradalom és szabadságharc ügyével, gúnyolódva írt az eseményekről és jó néhány vezetőjéről.
Vida Tivadar a rendszerváltozás után gyakran visszajárt a Felvidékre, és lélekemelő előadásokat tartott.
Réthy Mihály az 1860–1870-es években ismert színész volt Pesten, a Nemzeti Színház oszlopos tagja, aki mozgalmas élete során sok mindennel megpróbálkozott.
Jó humora volt, és gyakran részt vett olyan kisebb-nagyobb tréfákban is, amelyek felvidították a kollégákat.
