lapajánló
Sodródó magyar szavazók, a 30 ezüst ára és a lélek csillanása
Magyar7 - 17. száma
2024. január 10., 11:52

Dugovics Titusz legendája

Néhai Bitter Béla bérmakeresztapám, aki falunk templomában éveken át kántorként is szolgált, olvasott ember volt és gyakran mesélt nekünk nagyon érdekes történeteket egykor élt emberekről és eseményekről. Tízéves koromban tőle hallottam először Dugovics Tituszról, aki állítólag Nándorfehérvár 1456-os ostromakor magával rántotta azt a janicsárt, aki éppen ki akarta tűzni a vár tornyára a török zászlót. Az önfeláldozó hős szinte beégett az emlékezetembe, és évtizedeken át abban a tudatban éltem, hogy egy valóban létezett személyről van szó.

dugovics
Dugovics Titusz lerántja a törököt
Fotó: Wikipedia

Tulajdonképpen egészen a múlt század végéig Magyarországon szinte mindenki ezt hitte, annál is inkább, mivel Döbrentei Gábor (1785–1851) – aki költőként, nyelvújítóként és a Magyar Tudós Társaság titkáraként ismert (bár sokszor bírált és olykor méltatlanul alábecsült) alakja volt a magyarországi irodalmi és szellemi életnek –, 1824-ben egy cikket közölt a Tudományos Gyűjteményben Dugovics Tituszról, és ennek köszönhetően szinte kultusza támadt a „nándorfehérvári hősnek”.

A cikk megszületésének előzménye az volt, hogy Döbrenteit felkereste egy Dugovics Imre nevű vasmegyei nemesember, aki különböző dokumentumokkal „igazolta”, hogy ő Dugovics Titusz kései leszármazottja. Egyebek között bemutatott egy 1459-ben keletkezett okiratot, amely szerint Hunyadi Mátyás Dugovics Titusz Bertalan nevű fiának – édesapja hősiességét méltányolva – a Somorja melletti Tejfalut adományozza birtokul. A következő „bizonyíték” egy 1588-ban keltezett okirat volt, amelyben ugyancsak szerepel Dugovics Titusz hőstette, a harmadik iromány pedig egy Bercsényi Miklósnak, II. Rákóczi Ferenc hadvezérének a magánlevele volt, amelyben szintén szó esik az 1456-ban Nándorfehérvár ostromakor hősi halált halt Dugovics Tituszról.

Ezek a dokumentumok meggyőzték Döbrenteit, hogy Dugovics valóban élt és hősként halt meg, és ezzel a cikkével a reformkori Magyarországon elindított egy folyamatot, amelynek köszönhetően a Habsburg elnyomás szorításában vergődő magyarság rádöbbent arra, hogy egykor milyen, hazájukat szerető, azért a legnagyobb áldozatra is képes hősei voltak az országnak. Idővel persze egyre többen mégiscsak gyanúsnak találták az említett okiratok váratlan felbukkanását, és kételkedtek az eredetiségükben is.

Jung Károly (1944–2021) vajdasági költő, néprajzkutató, egyetemi tanár 2012-ben Dugovics Titusz tündöklése és bukása címmel egy tanulmányt közölt arról, hogyan is született meg a Dugovics-legenda, vannak-e valamilyen nyomai ennek a történetnek a magyarság, illetve a délszláv nemzetek népköltészetében és mit gondoljunk az egykori írástudók – például Bonfini – „beszámolójáról” a nándorfehérvári hőstettről. Jung Károly – Szőcs Tibor hadtörténész kutatásaira alapozva – fokozatosan felgöngyölítette a Dugovics-legenda születését és különböző felbukkanásait, és persze arról is beszámol, hogy a Döbrentei által eredetinek vélt okiratok közönséges hamisítványok, amelyeket egy bizonyos Kresznerics Ferenc készített más, valóban eredeti dokumentumok nyomán, csupán ügyesen beleillesztette Dugovics Titusz nevét a szövegbe.

Persze kérdéses, hogy Dugovics alakja eme felismerések nyomán kikopik-e a köztudatból. Mindenestre már vicc is született róla, és ezt Jung Károly írása végén idézi. „Az iskolában a tanító megkérdezi a gyerekeket, kinek az apukája hasonlít valamelyik híres emberre. Az egyik fiú büszkén mondja: – Az én apukám Mátyás királyra hasonlít. – Miért? – Mert olyan igazságos. Egy másik gyerek is jelentkezik és mondja: – Az én apukám Dugovics Tituszra hasonlít. – Miért? – Mert vállalatigazgató volt, és amikor lebukott, tíz embert rántott magával.”

Megjelent a Magyar7 2024/1. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.