József nádort az akasztófáig kísérik
A magyarok általában rossz véleménnyel vannak azokról a Habsburgokról, akik a mohácsi vész után az ország ügyeit intézték és döntéseik hátterében általában saját hasznukat tartották szem előtt, és nem nagyon törődtek a sokat szenvedett magyarság helyzetének jobbításával.
Akadt azonban egy Habsburg, aki sokat tett Magyarország szellemi és anyagi gyarapodásáért. Ő volt József nádor (1776–1847), II. Lipót német-római császár és osztrák főherceg kilencedik gyermeke, aki balesetben fiatalon életét vesztett bátyja, Sándor Lipót (1772–1795) helyére lépve Magyarország nádora lett. Ebben a minőségében fivérét, Ferencet (1768–1835), az Osztrák Császárság első „monarcháját” és magyar királyt számos alkalommal meggyőzte magyarellenes álláspontja feladásáról és volt képessége a bécsi udvari hivatalnokokat is jobb belátásra bírni, miközben tisztában volt vele, hogy ők olykor még az uralkodónál is nagyobb akadályt jelentenek az efféle ügyek kezelésében.
A „legmagyarabb Habsburg” jelzővel is illetett főherceg érdemeit hosszan sorolhatnánk, hiszen Pest-Buda reformkori arculatának kialakításában (Városliget, Margit-sziget parkosítása stb.), számtalan nemzeti intézmény (Ludovika Akadémia, Nemzeti Múzeum, Gellérthegyi csillagvizsgáló stb.) létrehozásában meghatározó szerepe volt, emellett anyagilag is támogatta a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását vagy a Széchényi Könyvtár működését.
Az 1838-as nagy pesti árvíz idején ő irányította a mentési munkálatokat, de azt is elérte, hogy a politikai okok miatt perbefogott és börtönre ítélt számos magyar (Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós stb.) kegyelmet kapjon. Magyarul is megtanult, ezért aligha meglepő, hogy a magyarok közt nagyon népszerű volt.
Több érdekes történetet is feljegyeztek róla. Egy alkalommal, mint Pest vármegye örökös főispánja egy megyegyűlésen felvetette azt a javaslatot, hogy a küldöttek terjesszenek fel egy javaslatot Bécsbe, azt kérve, hogy Ferenc császár gyakrabban látogasson el az ország fővárosába és töltsön több időt a magyarok között. Egy öreg táblabíró, jelesül Dőry Mihály is ott volt az összejövetelen, aki ismert volt tréfás szavajárásáról és a nádor is nagyon kedvelte. Amikor a főherceg meglátta, hogy Dőry igencsak feszeng a székén a javaslat hallatán, megkérdezte tőle, hogy talán szólni szeretne-e? Dőry felállt és ezt mondta: „Fenséges főherceg úr! Nem akartam ugyan felszólalni, de ha már rákérdezett, akkor megmondom őszintén: sose hívjuk ide Ferenc császárt! Van itt német úgy is elég!”
A következő eset még akkor történt, amikor József nádor csak ismerkedett az országgal és ezt olyan formában tette, hogy kocsin beutazta Erdélytől kezdve a Felvidéken át, szinte az összes vármegyét. Különösen gyakran megfordult a Dunántúlon. Pécsen nagy tisztelettel fogadták, és amikor Kaposvár felé folytatta az útját, egy lovascsapatot rendeltek mellé kísérőül.
A bandérium hadnagya, egy bizonyos Bencze Ignác lóháton vezette a nemesifjakból és parasztlegényekből verbuválódott kíséretet, amely nagy port kavart az akkoriban még csak döngölt földű országúton. Egy idő után József nádornak már igencsak kellemetlen volt, hogy a nagy port nyelnie kellett, ezért magához hívatta Bencze Ignácot és közölte vele, hogy a bandériumnak már nem kell őt kísérnie és a lovasok nyugodtan hazamehetnek. Erre azonban meglepő választ kapott: „Nem lehet fenséges uram! Mi azt a parancsot kaptuk, hogy elkísérjük Önt egészen az akasztófáig.” József nádor igencsak elképedt e szavak hallatán. Ekkor tudta meg, hogy minden nagyobb helység határában akkoriban egy-egy akasztófa is állt. A bandérium meg parancsba kapta, hogy a nádort a kaposvári határban álló akasztófáig kísérje.
Megjelent a Magyar7 2023/50.számában.
