Vírustudóink felelőssége, avagy ki tehet az oltásszkepticizmusról

Azóta eltelt két évtized, megint itt egy újabb kormeghatározó esemény. Valamikor 2020 első napjaiban hallottam először az új típusú koronavírusról. Sokakkal ellentétben nem ért meglepetésként egy koronavírus nevezetű kórokozó létezése, jól ismertük egymást, voltam eleget megfázva kamaszkoromban és az egyetemi mikrobiológia előadásokból is rémlett még valami. Azon a január eleji napon sem különösebben érdekelt egy messzi kínai városban felbukkant kórság. Még vacilláltunk is a kollégákkal, hogy a Magyar Távirati Iroda nemzetközi hírfolyamában felbukkant töltelékhír valami kínai tüdőbetegségről ér-e annyit, hogy kitegyük a portálunkra.

Csendes napunk volt, kitettük…

Azóta rengeteg cikket írtam a koronavírusról. Beszélgettem virológussal, evolúcióbiológussal és orvossal, a magyar sajtóban egyedül nekem adott nagyinterjút Karikó Katalin, írtam elemzést és jegyzetet, kritizáltam a szlovák kormányt, de meg is védtem, ha kellett (sajnos ritkán volt mit dicsérni). Írtam az oltásokról, bemutattam, hogy készülnek, igyekeztem be- és leszámolni a vakcinákkal kapcsolatos tévhitekről/tévhitekkel és megírtam azt is, miért nem tekintem magánügynek az oltakozást.

Nem mondhatom, hogy mindennek ne lett volna visszhangja.

Hiába érkeztek százával, ezrével a dicséretek és biztatások, a kritikákra valahogy csak jobban emlékszik az ember. Voltam például "semmirekellő firkász", "bértollnok", "gyógyszergyárak által kitartott tollforgató", megkaptam, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy átlássam a dolgokat (ez mondjuk egyáltalán nem sértő, legfeljebb vicces), volt, aki a személyes profilom keresztül üzent „szépeket” és voltak olyanok is, akik tudományos (vagy annak tűnő) publikációkkal próbáltak meggyőzni igazukról. Ezeknek még örültem is, százával olvastuk a tudományos publikációkat az egyetemi évek alatt. Nem dicsekvés ez, tulajdonképpen ez volt a „munkánk”, ha csak újságíróként is, de jó volt kicsit visszatérni ebbe a világba. Ezek között a cikkek között persze akadt áltudományos, komolyan vehetetlen fércmű, de néhány kifejezetten érdekes, horizonttágító munka is. A cikkeknek azonban minőségüktől függetlenül volt egy közös vonásuk, küldőjük nem értette a tudomány működésének lényegét.

Azt, hogy mi interpretálható tudományos igazságként és mi nem, mi tekinthető tudományos eredménynek és mi nem, milyen szabályok mentén működik egy kísérlet, mitől jó egy módszertan és mitől nem, mire képes egy kutató és mire nem.

Az ilyen emberek mentségére legyen mondva, tényleg kevesen vannak, akik ezt megpróbálták normálisan elmagyarázni.

Erre jutottunk, fogadd el, hogy így van, aztán menjél szépen oltatni! Látnunk kellett volna, hogy ez nem lesz elég.

Az oltásellenességnek és járványszkepticizmusnak ezer és egy oka van, beszélnek tudomány- és elitellenességről, gyatra természettudományos képzésről, közösségi oldalak hatására kialakult önértékelési zavarokról, szereptévesztésről (ha tízen lájkolnak, biztos igazam van!), véleménybuborékokról. Mind-mind fontos tényező. Csakhogy akad más is!

Keveset beszélünk a természettudományos értelmiség felelősségéről.

Néhány nappal ezelőtt futottam bele a szegedi immunológusprofesszor Duda Ernő egyik nyilatkozatába. A majd nyolcvanéves prof egyike szakmája legismertebb művelőinek, tudományos pályája során szinte mindent elért, amit el lehetett. Köztiszteletnek örvendő, megbecsült tudós. Méltán! Nem meglepő, hogy szinte hetente megtalálja őt a magyar sajtó, gyakran kikérik a véleményét. Duda néhány nappal ezelőtt a penzcentrum.hu-nak adott interjújában az iskolakezdés járványügyi vonatkozásairól beszélt. Közölte,

hozzátéve, hogy

A nyilatkozat óriási felháborodást váltott ki, a vírusszkeptikus körök azóta is rágják, körberöhögve Dudát és ezzel tulajdonképpen a tudományt is. Nem kell hozzá különösebb természettudományos előképzettség, hogy belássuk, elméletben(!) Dudának tulajdonképpen igaza van, ráadásul ostobaság lenne azt feltételezni, hogy rossz szándék vezérelte nyilatkozatát. Nagyobb hangerő erősebb levegőkiáramlást igényel a tüdőből, a levegő fokozott kiáramlása pedig messzebbre juttathatja a cseppfertőzéssel terjedő vírust. Ezek az alig kétmondatos, ellenben elengedhetetlen magyarázatok viszont rendre elmaradnak, azzal együtt, hogy rengeteg a kivételt erősítő szabály. Helyettük megfellebbezhetetlen, dogmatikus igazságok vannak, ráadásul az olvasottság miatt a sajtó még rá is pakol ezekre, az átlagember pedig teljesen jogosan teszi fel a kérdést, hol marad a budapesti foci-Eb vagy az augusztus 20-ai felvonulás utánra várt berobbanás.

Ezek után nehéz elvárni, hogy komolyan vegyük a külföldi nyaralásból hazahurcolt járvány egyébként valós veszélyeit?!

Persze nem csak a szegedi egyetemi tanár az egyetlen, aki hasonló kijelentéseket tett, hiba lenne egyedül őt kiemelni. Csak egyetlen példa: egy svájci immunológus néhány napja már COVID-22 járványról beszélt, arról a feltételezett szupermutáns által okozott betegségről, amely jövőre csap majd le a világra. Hogy őszinte aggodalom vagy a 15 percnyi hírnév vágya vezérelte-e, teljesen mindegy.  Talán mindkettő. Isten ne adja, de még az is lehet, hogy igaza lesz.

Csakhogy ez a fajta riogatás és megfélemlítés nem fogja meggyőzni azokat, akiket kellene.

Tavaly tavasszal még lett volna rá esély, ma már nincs. Az élet már csak olyan, hogy a legjobb és legrosszabb forgatókönyvek a legritkább esetben valósulnak meg. Ezt azonban rendre elfelejtjük kommunikálni. Nyilván akadnak olyanok, akiken már nem lehet mit kezdeni. Kampány, oltáslottó, de talán az apokalipszis négy lovasa sem tudná őket kibillenteni magabiztos vakcinaszkepticizmusukból. De a még be nem oltottak nagy részét egy alaposan átgondolt, profi oltáspárti kampánnyal el lehetne érni, nem szabadna róluk lemondani!

A feleslegesen riogató, túltolt nyilatkozatok, legyenek bármennyire jószándékúak is, azonban rengeteget ártanak! Csak arra jók, hogy kikövezzék a pokolba vezető utat!