Tájba írt történelem
Talán akadnak, akik az ország keleti csücskébe érkezve meglepődnek, hogy helyenként különleges történelmi épületek sziluettje rajzolódik ki a magaslatokon. Másutt parkok mélyén vagy egy átlagosnak tűnő kis falu rejtekében bukkan fel egy-egy káprázatos kastély.
Aki közelebbről is felfedezi ezt a vidéket, évszázadokat őrző világot talál: kolostorokat, kastélyokat, régi parkokat és különös történetű épületeket. Némelyik teljes pompájában fogadja a látogatót, másoknak csupán a falai, a körülöttük megmaradt táj vagy az egykori nagyságukat őrző történetei maradtak ránk.
Két ősi rendház emelkedik ki ezen a vidéken, mintha a táj két méltóságteljes királynője volna. Az egyik Imregen, magaslatról tekint körbe a vidéken, a másik Leleszen őrzi falai között a premontrei rend és a térség évszázados történetét. Imreg felé tartva már messziről feltűnik a magaslaton álló épületegyüttes. A minorita kolostor súlyos falai uralják a környező tájat, magukra vonva a tekintetet jóval azelőtt, hogy az ember felérne hozzá. Gyakran járok erre, és olykor akkor is letérek az útról, ha nincs más célom, mint távolról újra látni. Fentről messzire szabadul a tekintet a zempléni tájon, a magaslaton álló épületegyüttes pedig már távolról is szinte meseszerű látványt nyújt.
A kolostor ma is él: mindennapjairól Ján Čirák szerzetes baráttal a kolostor idén januárban kinevezett gvárdiánjával beszélgettünk.
A minoritákat 1950-ben elhurcolták, a kolostort egy ideig a mezőgazdasági szövetkezet használta raktárként, 1956-tól pedig internált vincés nővérek éltek benne. Az utolsók 1998-ban távoztak, amikor az épület visszakerült a minorita rendhez – mesélte a testvér, akit arról is kérdeztem, hogyan telnek ma a mindennapok a történelmi falak között.
A szerzetesek szlovák anyanyelvűek, magyarul nem beszélnek, így lelkipásztori szolgálatukat elsősorban szlovák nyelven tudják ellátni. Ján testvér ugyanakkor természetesnek tartja, hogy a magyar hívek ragaszkodnak az anyanyelvű szertartásokhoz.
– A két nyelv nem jelent két külön világot. Értjük és tiszteletben tartjuk a magyar hívek lelki igényét még akkor is, ha nyelvi lehetőségeink miatt nem mindenütt tudjuk szolgálni őket.
Imregen már a megérkezés is külön élmény: a kolostor magaslatról tekint a környező tájra. A leleszi premontrei monostor ezzel szemben ott áll a falu belsejében, közvetlenül az út mellett, szinte belesimulva a mindennapi életbe. Könnyű eljutni a falaihoz, belső világa azonban már nehezebben tárul fel a látogató előtt.
Az épületegyütteshez a templom, az egykori rendház és a középkori Szent Mihály-kápolna tartozik, utóbbit az észak-itáliai festészettel rokon gótikus freskók töredékei teszik különösen értékessé. A középkorban a monostor hiteleshelyként is működött: okleveleket állított ki és őrzött, jogügyleteket hitelesített.
Míg Imregen ma is szerzetesi közösség él, Leleszen egyetlen premontrei gondoskodik a lelkipásztori szolgálatról. A templom továbbra is a helyi hitélet része, a hatalmas egykori rendház azonban ma jóval csendesebb életet él.
A monostor múltjához máig megfejtetlen történet kapcsolódik. A hagyomány szerint II. András itt helyeztette örök nyugalomra meggyilkolt felesége, Merániai Gertrudis királyné kezét és szívét. Régészeti lelet ezt ugyan nem igazolja, az 1214-ben megerősített alapítólevél azonban valóban arra utal, hogy a királyné testének egy részét Leleszen temették el. A dokumentum nem nevezi meg, milyen földi maradványról lehetett szó, így a kéz és a szív története bizonyítatlan maradt – de mégsem teljesen alaptalan legenda.
A leleszi monostorban nem csiszolták simára az évszázadokat. Aki szereti azokat a helyeket, ahol a múlt szinte kitapintható, annak már önmagában ezért érdemes felkeresnie.
Királyhelmec felől Dobrán át vezet az út Bélybe. A kellemes, csendes település első pillantásra talán nem árulja el, milyen kincset őriz a déli részén. A Sennyey-kastélyhoz érve azonban nemcsak maga az épület, hanem az azt körülölelő, 3,5 hektáros angolpark is meglepetést tartogat. Terebélyes kőriseket és platánokat, ritka fafajokat őriz, és itt áll az 1854-ben emelt neogótikus kápolna is, amely eredetileg a kastélykert pavilonja volt.
Az 1781-ben emelt Sennyey-kastély egykor csaknem összeomlott. Központi szárnyát sikerült megmenteni és régi fényét idéző módon helyreállítani, két oldalszárnya azonban máig felújításra vár. Ez a kontraszt különös erőt ad a látványnak: az egyik oldalon elegáns szalonok, korabeli hangulatot teremtő berendezés, megőrzött részletek, régi iratok és fényképek idézik fel a Sennyey család világát, néhány lépéssel odébb pedig még látható, milyen közel került az egész kastély a pusztuláshoz. A belső terek előzetes egyeztetéssel látogathatók; a történelmi filmek díszleteit idéző termekben egy csaknem elveszett főúri világ története tárul fel.
A Bodrogköz kastélyai közül kétségkívül a borsi Rákóczi-kastély a legismertebb. A könnyen megközelíthető, gyönyörűen helyreállított reneszánsz épületben született 1676. március 27-én II. Rákóczi Ferenc, mai élete pedig szorosan összefonódik a fejedelem emlékének ápolásával. Az interaktív állandó kiállítás nemcsak életét és korát mutatja be, hanem a látogatót is bevonja a történetbe.
Borsi azonban nem csupán kiállítóhely. A kastélyban és udvarán egész évben történelmi megemlékezések, családi programok, fesztiválok és koncertek követik egymást. A fejedelem születésnapjára évről évre az egész Kárpát-medencéből érkeznek vendégek, Magyarországról pedig külön zarándokvonat hozza az ünneplőket. A falak között és a kastélykertben gyakran csendül fel komolyzene, de szálloda, étterem és különféle élményprogramok is várják az érkezőket. A hosszú helyreállítás után a kastély nemcsak visszakapta régi szépségét: újra élettel telt meg.
A Bodrogköz és a szomszédos Ung-vidék a térképen elválasztható egymástól, az itt élők mindennapjaiban azonban aligha húzódik közöttük éles határ. Természetes, hogy átjárunk egyikből a másikba, ezért barangolásunk sem érhet véget a Bodrogköz peremén: az Ung-vidék egyik legkülönlegesebb természeti látványosságát is útba ejtjük.
Abara határában valóságos vízi világba vezet a tanösvény. A 2019-ben kialakított, közel három kilométeres útvonal legizgalmasabb része a mintegy hatszáz méteres fapalló, amely a Laborc egyik holtága mentén, mocsaras területek és ártéri növényzet fölött halad.
A palló szinte megközelíthetetlen világba enged bepillantást anélkül, hogy a látogató megzavarná az érzékeny élőhelyet. Információs táblák mutatják be a környék élővilágát, a pallóút végén álló toronyból pedig a vízimadarakat és a tájat figyelhetjük meg.
A tanösvény látványa természetesen együtt változik a vízállással és az időjárással. Hosszan tartó hőség és aszály idején a holtág visszahúzódhat, a mocsaras táj pedig kevésbé mutatja azt a dús, vízzel teli arcát, amelyről a hely ismert. Ez azonban nem csökkenti a terület értékét – inkább arra figyelmeztet, mennyire sérülékenyek ezek az élőhelyek. Csapadékosabb időszakban, tavasszal és kora nyáron Abara egészen varázslatos: a palló alatt víz csillan, körülötte békák és madarak hangja tölti be a nádas világát. Ilyenkor érthető meg igazán, miért nevezik a vidéket „kis Amazonasnak”.
