2018. november 25., 18:13

Juhász Gábor, Lekér mindenes lokálpatriótája

Volt, hogy mentősként szülést vezetett le, villanyt szerelt, pályázatokat készített. Volt, hogy a vidékfejlesztésben tevékenykedett, a lévai kórház intenzív osztályán dolgozott, vagy éppen trafikosnak állt be. Volt, hogy történelem szakon tanult, és gyárban robotolt. Volt, hogy rockzenekarban énekelt.

Juhász Gábor, Lekér mindenes lokálpatriótája
Médialapozó

Azóta újra az egészségügyben találta meg a helyét, de tovább keresi a nyüzsgést. Hol a Borsika éneklőcsoport vezetőjeként és az oroszkai Hadtörténeti Múzeum munkatársaként, annak hadi bemutatójának fő szervezőjeként, hol pedig a Dudich Ferenc polgári társulás elnökeként, valamint Lekér község leginkább támogatott önkormányzati képviselőjeként.

A fiatal helytörténész, Juhász Gábor, az 1968-ban egyesített Garamvezekény, Garamdamásd és Lekér két lábon járó lexikonja leginkább azt sajnálja, hogy egy nap csupán huszonnégy órából áll. Ezzel együtt készségesen válaszolt kérdéseinkre.

Melyik volt az első élménye, amely a történelem behatóbb megismerésére ösztönözte?

Mint minden kisgyereknek, nekem is felkeltette az érdeklődésemet az ókori Egyiptom világa; a regionális történelem pedig 2006 környékén érintett meg igazán, amikor egy falunapi kiállításon járva kezembe került egy 340 oldalas, kézzel írt gyönyörűség – az eredeti damásdi krónika. Belelapoztam, s teljesen magába szippantott.

Volt valaki a családjában is, aki hatással volt önre?

A szóban forgó krónikán kívül dédapám katonaképeit is meg kell említenem, bár ő a Don-kanyarban történtek átélése után nem szívesen beszélt a háborúról; én viszont már gyermekkoromban érdeklődve nézegettem a régi fényképeket tartalmazó öreg albumokat. Azóta több ezer képet gyűjtöttem össze a faluról, és természetesen a családfánkat is feltérképeztem. Így tudtam meg, hogy elődeim 1720-tól egészen 1970-ig nemcsak ugyanabban a faluban, Garamdamásdon, hanem ugyanabban az utcában is éltek.

Kezdeményezésére a lekéri könyvtárban tavaly szervezték meg első alkalommal a szűkebb régió helytörténészeinek konferenciáját. Milyen céllal álmodta meg ezt a rendezvényt?

Arra törekedtem, hogy az Alsó-Garam mente településein élő helytörténészek megismerkedjenek egymással és kollégáik környezetével. Bízom benne, hogy 15-20 perces előadások erejéig évről évre egyre több helytörténészt tudunk megszólítani, akár a Lévai járáson túli régiókból is.

Bars, Hont és Esztergom vármegye története; családfakutatás a mindennapi gyakorlatban; a lévai Barsi Múzeum históriája. Többek között ezekkel a témákkal foglalkoztak a tavalyi konferencia előadói. Az idén milyen kérdéskörökre számíthatnak az érdeklődők?

A december 1-i találkozón a lévai Barsi Múzeumot ismét Novák Margaréta fogja képviselni, aki a 700 éves lévai várról értekezik. Az első világháború helyi vonatkozásait, annak befejezésének századik évfordulója alkalmából Vincze László levéltáros foglalja össze, de eljön Wurczer Péter is, hogy Barsbaracskáról és a Kelecsényi családról beszéljen. Luky János ezúttal a barsendrédi nemesi családokat mutatja be, de Fajkürt helytörténésze, Žlnka János is tiszteletét teszi konferenciánkon. Paterka Pál történész, a Nyitrai Kerületi Műemlékvédelmi Hivatal munkatársa a deáki bencés kolostorral kapcsolatos legújabb, még nem publikált kutatási eredményeit ismerteti, Melecski Lajos, az érsekújvári virtuális fotóalbum kezdeményezője pedig a város bombázásáról tart előadást. Terveink szerint párkányi és garammikolai helytörténészek is részt vesznek a konferencián, valamint Simon Attila történész, aki legújabb, Csak álltunk és sírtunk – Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével című könyvét mutatja be.

Tárlatvezetőként gyakran hozza közelebb történelmünk eseményeit a fiatalokhoz. Hogyan látja a mai gyerekek háborúhoz fűződő viszonyát?

Manapság a gyerekek – a történelmi műsorokat sugárzó tévécsatornákat nézve – nem látják át a háború valódi üzenetét. Oroszkai múzeumunk munkatársaként gyakran tapasztalom megszeppenésüket, amikor a szőnyegbombázás szimulálása során annak hanghatásait hallják. Nem sejtik, milyen az, amikor minden rommá válik körülöttük. Egy kicsit betegesnek tartom, hogy néhányan közülük – a számítógépes játékokból – többet tudnak a Thompson-géppisztolyról, mint maga a tárlat vezetője. Mai társadalmunkban sajnos teljesen normálissá vált, hogy ezek a gyerekek szórakozás gyanánt embervadászatot játszanak a szobájukban ülve.

Miben látja a regionális történelemmel foglalkozó lokálpatrióták tevékenységének jelentőségét?

Vannak olyan községek, ahol nincs helytörténész. Úgy gondolom, hogy azoknak a falvaknak hamarosan végük lesz. Ha ezeken a helyeken a közeljövőben nem gyűjtik össze az írott vagy a képi anyagot, akkor a helyi történelemnek és a hagyományoknak az elkallódásával feledésbe merül az adott település is.

Tervezi-e az ön által felhalmozott rengeteg dokumentum, fénykép, forrásanyag és könyv elérhetővé tételét a nagyközönség számára?

Igen, a damásdi iskolaépületben szeretnénk a jövőben kialakítani egy közösségi centrumot, amely egyfajta múzeumként is működne. Ugyanakkor nem tudom, hogyan fogjuk ezt anyagilag győzni. Szomorú dolog, hogy Magyarországról nagyobb mértékű támogatást kapunk, mint innen, ahol adózunk.

Lesz egyáltalán kinek továbbadni ezt a temérdek regionális kincset?

A legfontosabb, hogy legyenek itt magyar gyerekek. Amikor a kilencvenes évek közepén iskoláskorú voltam, a szlovák gyerekek tanultak meg magyarul a beilleszkedés kedvéért. Most éppen fordítva történik. Az iskolánk 2012-ben történő megszüntetésével a helyi fiatalság teljesen szétszóródott. Néhány társammal együtt – különféle rendezvényeket, programokat szervezve – én is azon dolgozom, hogy újra összehozzuk őket, hiszen az a lényeg, hogy valaki maradjon utánunk!

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/29. számában)

Juhász Gábor, Lekér mindenes lokálpatriótája
+2 kép a galériában
Megosztás
Címkék