Világrendetlenség és több Közép-Európa
Rendszeresen visszatérő, önostorozó kritika magyar (eszme)történészek tollából, hogy a magyarság korról-korra hajlamos a köldöknézésre, kevéssé foglalkoztatja, vagy nem jut energiája arra, hogy a külföld magyarságképét pozitívabbra formálja, egyáltalán figyelmet fordítson a nagyvilág történéseire. Pedig a történelem sorsfordító elágazásaiban nem lebecsülhető szerepe volt a nagyhatalmak közvéleményének abban, hogy az országhatárokat tologató döntéshozók hogyan viszonyultak a magyar nemzethez.
Bár az idei országgyűlési választásokon is megerősítést nyert, a magyar társadalom nagyobb részének pártválasztását nem a világpolitikát alakító folyamatok befolyásolják, az tagadhatatlan, hogy az elmúlt években az anyaországi és a külhoni magyar közvéleményben is megnőtt a kül- és geopolitika iránti érdeklődés. Aligha elválasztható mindez a szomszédságunkban már ötödik éve zajló háborútól.
A felfokozott érdeklődést azonban leginkább az táplálja, hogy a magyar hírfogyasztók is érzékelik, gyökeresen átalakulóban van a minket körülvevő világ, annak minden bizonytalanságával együtt. Miközben az általunk megismert világrend kontúrjai egyre inkább elhalványulnak, joggal lehet olyan érzésünk, hogy a történelmet alakító idő is felgyorsul. Manapság pár év leforgása alatt olyannyira kifordul a világ sarkából, amihez nemrég még hosszú évtizedek, korábban pedig évszázadok kellettek.
A jelenség persze nem a huszonegyedik század terméke, már a múlt századi történészek tűpontosan leírták, a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése hogyan gyorsítja fel a történelem menetét. Csakhogy az idő gyorsulása, az akceleráció mostanra olyan méreteket ölt, amelyet az ember- és társadalomtudományok legélesebben előre látó képviselői sem tudtak megjósolni.
A huszadik század második felének megfejtései politikai marketingről, közgazdaságról ma már egy letűnt kor fejezetei. Kelet-Közép-Európából nézve, amely csak 1989 után kóstolt bele a Nyugaton már 1945 óta formálódó rend mindennapjaiba, még megdöbbentőbb a világot a sarkaiból kifordító változások üteme és mérete.
A régi világrend felbomlásának, az átmeneti kornak a legfőbb jellemzője a bizonytalanság, és ebből adódóan a befelé fordulás, ha úgy tetszik, a lokális gondolkodás. Mindez kéz a kézben jár a nagy- és akár kishatalmi rivalizálással, a meglévő politikai és gazdasági integrációk gyengülésével. Az elmúlt évek egymást követő válságai a pandémiától az ukrajnai háborún át az iráni konfliktusig megmutatták, mennyire sérülékenyek a világgazdaság ellátási láncai. A robbanásszerű átalakulás különösen a nyitott gazdaságú, nagy energiakitettségű régiókat, amilyen Közép-Európa, sújtja leginkább.
Miközben joggal beszélünk „világrendetlenségről”, a globális kereskedelmet, gazdaságot alapjaiban átalakító folyamatokról, legalább abban biztosak lehetünk, hogy azok az országok, régiók lesznek ellenállóbbak az egymásra rakódó válságokkal szemben, amelyek képesek felismerni a közös érdekeiket. A politikai, világnézeti törésvonalak mentén mélyen megosztott anyaországi magyarság és a külhoni magyar közösségek minden vitájuk ellenére a közép-európai együttműködés fontosságát egyaránt elismerik.
Ha vannak is hangsúlyeltolódások, alapvetően a cseh, a lengyel és a szlovák politika és közvélemény is gazdasági, kereskedelmi, de akár politikai előnyöket lát a közép-európai államok kooperációjában. Mindez lehetőséget kínál arra, hogy a következő években váltakozó tagállami kormányok ellenére életképes szövetség legyen a visegrádi együttműködés, amely tompítja a régiót érő krízisek hatásait. Nem varázsfegyver, de működő stratégia lehet, ha Prágától Pozsonyon és Varsón át Budapestig azt mondjuk, több Közép-Európát!
