Tantervközpontúság vagy kimeneti szabályozás?
Az egész életre szóló foglalkozások lényegében kihaltak, ezért egy konkrét munkakörre való felkészítés helyett sokkal időszerűbb az egész életre szóló foglalkoztathatóság biztosítása. Vagyis, hogy az egyén foglalkoztatható legyen a munkaerőpiac különböző helyzeteiben és feltételei között. Ez azonban csak állandó tanulással biztosítható, ezért a nem is távoli jövőben az élethosszig tartó tanulás életünk meghatározó részévé válik. A jövő iskolájának elsődleges feladata az élethosszig tartó tanulás megalapozása lesz!
Az Európai Bizottság Memoranduma szerint az élethosszig tartó tanulás „nélkülözhetetlen alapja a mindenki számára biztosított jó minőségű alapoktatás, amely során minden fiatalnak el kell sajátítania a tudásalapú társadalom által megkövetelt új alapismereteket és készségeket. Ennek során arról is gondoskodni kell, hogy a fiatalok megtanuljanak tanulni és pozitívan viszonyuljanak a tanuláshoz”.
Az államilag előírt tantervek teljesítése révén ma a diák olyan tudást, és tanúsítványt szerez, amely feljogosítja őt egy bizonyos tevékenység, egy bizonyos szakma művelésére. A problémát az okozza, hogy nem tudjuk, nem látjuk előre, hogy ebben a globalizált, nagyon gyorsan változó világban milyen tudásra és milyen készségekre lesz szüksége a végzősnek később, például 4-5 év elteltével? Gondoljunk csak a mesterséges intelligencia és az automatizáció térnyerésére.
Az OECD becslései szerint 2030-ig a mai szakismeretek csaknem 40 százaléka elévül, és az ismeretek 60 százalékát meg kell majd újítani. Akkor viszont mi értelme van tantervekben gondolkodni? A tantervek helyett ezért (is) célszerűbb lenne megfogalmazni a kimeneti elvárásokat.
Egy olyan teljesítményminimumot, amelyet minden tanulónak kötelezően el kell sajátítania az egyes tanulmányi szakaszok végéig. A gazdaságilag fejlett országokban ma már ennek megfogalmazására helyezik a hangsúlyt. Olyan készségekre, amelyek maradandók, és amelyek az élet számos területén felhasználhatóak. Ilyen például az idegennyelvtudás, a kommunikációs készségek, a tolerancia, a kreativitás, a digitális készségek, a problémamegoldás, a kritikai gondolkodás. Ezek a készségek biztosítják hosszú távon az alkalmazkodóképességet, s vele együtt a foglalkoztathatóságot.
A tankötelezettség ideje alatt ezekre az ún. kulcskompetenciákra kellene összpontosítani. Ilyen értelemben viszont a képzés univerzálissá válhat. A szűken értelmezett szakképzés pedig a középiskola utánra tolódik ki, és posztszekundáris formában valósul meg a felnőttképzés, esetleg a felsőoktatás keretein belül. A végzettség tehát nem szakmai tartalmakat, hanem megszerzett készségeket fog jelenteni.
A most folyó tartalmi reform kapcsán lenne lehetőség elmozdulni a jelzett irányba. Reméljük, lesz rá hajlandóság is.
