2022. április 24., 08:37

Olvassunk verset

Óránként versek az éter hullámain, többször is. Ismerősek. Olykor ismeretlenek. Jó a túl hangos és hangzavaros időkben közel engedni szívünkhöz-elménkhez a szépet. Ambivalenciáiban is egyértelmű, megkapó szövegeket. Mert a vers nem Bábel tornya, ezért vannak örök sorok, melyek sötét borongásokban is elkísérnek. Rossz időkben meg különösen. Kitetszik belőlük, hogy a betűn túl végtelen a világ…

 

Fotó: Pixabay

A vers a hétköznapi „prózát” is segít kibogozni. A „dumát”, mely a lényeget akarja eltakarni. Az össze nem illő állításokat, melyek naponta követik egymást. Töprengek: most vajon segítünk-e, vagy csak kalkulálunk. Hatékony fegyvert adunk-e az egyik harcoló félnek, vagy csak meg akarunk szabadulni a sok ócskavastól, amit „hadrendben” tartottunk, hogy úgy nézzen ki, meg tudnánk védeni a HAZÁT, ha baj lenne? Elajándékozni az ócskavasat, s tartani a markunkat uniónknál az áráért, melldöngetve, hogy nagylelkűen mennyit segítettünk… Jóemberkedni, de csak úgy és addig, ahogy és amíg az aktuális Nagy Testvér engedi és vállon vereget érte…

Közben belülről rettegni, és néhanap hangosan elmondani az istenadta kis népnek, hogy félni is muszáj, az ezer éven át elnyomó ősellenségtől persze, mert az soha nem alszik, csak az alkalomra vár...

Latolgatom, ezért van-e a szólam, hogy az ukránok háborúja a szlovákok háborúja is, vagy csak könnyebb így elfogadtatni, hogy „fű alatt” NATO-támaszpont lesz a kis országból, melyben élek (köröm alá fúródott tüskeként), s ingyen lesz erős-elrettentő hadsereg is, korszerű fegyverzettel – meg égig érő állami szuverenitás, mert az ugye mindennél fontosabb…

Tarthatnának tán költészetnapot itt, a Tátra alatt is. Igazit. Olvashatnának Hviezdoslavot. Nekem Ady még mindig sokat képes mondani. Az ő betűn túli végtelen világa és józan éleslátása a Nagy Háború küszöbén. Van még veszítenivalónk ma is. 

Piszkos nagy játszma folyik. Nagyon korszerű és időszerű. Éghajlatvédelem. Van hozzá stratégia, vannak ideológiai tervek. A klímajátszma (az új nagy háború) legnagyobb tétje az olvadó jégvilágban, az Északi-sark ásványkincseiben keresendő.

Nem mindegy, ki fog ott hajózni és bányászni. Erről a csend beszél, az elhallgatás, mely jeles eszköze a költészetnek, de a pénzköltészetnek is. „…térkép e táj”, elég ránézni; s már alakulnak hozzá új szövetséges rendszerek. Ukrajna meg beáldozható, ha az orosz medve közben a végelgyengülés határára juttatható. 

Tényleg a mi háborúnk is Ukrajna háborúja? Miért nem Ukrajna és Oroszország békéje a közös ügyünk?  A békesség. A régi bölcsesség: élni és élni hagyni.

Kisember vagyok, nekem a költészet mentsvár is. Apám halálát versekkel éltem túl. Anyám halálát meg egy hatalmas-végtelen prózaverssel – mert nekem költemény volt és maradt –, a „Száz év magány”-nyal… Természet, lélek, mítosz, mégis valóság.  „Nálunk is apáról fiúra száll a bolondéria.” Ezt megjegyeztem, ezt az egyszerű mondatot.

Lélekben örökre aranyműves volt anyám is, és Márquez időt adott végiggondolni, hogyan darálta be tehetségét a gyorsan változó történelem és a múlni nem akaró falanszter. Csak a lelkét, azt nem tudta deformálni. Isten megtartotta, istentelen időkben is. 

Pilinszky a folyamatos jelenem. (Vannak lezárhatatlan veszteségeim.) Húsvéti időben az ő hangja mondja a régi bakelit lemezről a Végkifejlet sorait… „Milyen lesz az a visszarepülés…”? S közel hozza az eget.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/16. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.