Az iskola nem lehet tetthely!

Megdöbbentő a szepesófalui gimnázium falai között történt tragédia. Egy iskolának a tudás, a fejlődés és a biztonság szentélyének kellene lennie, nem pedig az erőszak bűnügyi helyszínének. Tegnap egy fiatal egy közoktatási intézmény igazgatóhelyettesét és egy diákját ölte meg késsel, egy másik tanulót megsebesített. Az ilyen tett nyilván az egész országot megrázza, hisz az iskolához mint helyszínhez és mint szociokulturális közeghez mindenki tud kapcsolódni, pártállástól függetlenül. Ez talán az egyik utolsó ilyen entitás végletekig polarizált országunkban.

A tragédia ismét rávilágít arra a fájdalmas tényre, hogy az eddig mészárlással csak e-mailben fenyegetett iskolák az úgynevezett puha célpontok közé tartoznak. Nyitott, befogadó környezetként működnek, a cél az lenne, hogy a gyerekek a kötelezőn túl, szeressenek oda járni.

Mindezt ideális esetben már a külcsínnel is tükrözni kellene. A közvetlen elzárás, ablakokra szerelt rácsok, fémérzékelők vagy a folyamatos ellenőrzés ellentétes lenne az oktatási intézmények alapvető küldetésével. Pályám során megfordultam néhány védett intézményben, börtönben is. De nem kell ennyire messzire menni, egy sima parlamenti tudósításért is át kell küldenünk a laptoptáskánkat a röntgengépen, illetve áthaladni a biztonsági kapun. Ha sípol, kézi fémérzékelő detektorral történő vizsgálat következik. Ha az is sípol, és nincs jókora nadrágszíjunk, akkor motozás, a végén még meg is szidnak, hogy a slusszkulcsot ki kellett volna rakni. Nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy a gyerekek így menjenek iskolába. (Attól most tekintsünk el, hogy konszolidálódni akaró országunkban ennek kivitelezésére sem gépek, sem az emberek tekintetében nincs forrás.) Ugyanakkor éppen ez a nyitottság teszi az iskolákat sebezhetővé.

Egy kés, vagy más, könnyen elrejthető fegyver behozatala szinte kiszűrhetetlen egy olyan környezetben, ahol a bizalom az alapvető működési elv. De hát milyen könnyen elrejthető fegyverről beszélek? 2022 novemberében egy nyitranováki középiskola egy diákja baltával támadt társaira, két tanulót megsebezve. Pedig a baltát nem lehet csak úgy, halas bicskaként zsebre vágni. Azóta eltelt több mint két év. Az iskolák biztonságának növelése érdekében pedig, láthatóan nem történt érdemi intézkedés.

A Belügyminisztérium a közelmúltban jelezte, mesterséges intelligenciával támogatott kamerarendszert telepítene az iskolákban. Magyarországon sikerrel működik az iskolaőri rendszer, melynek megelőző jellege is van. Ezek a lépések növelhetik a biztonságot, azonban fontos hangsúlyozni, hogy a represszió és a technikai védelem sem oldja meg teljesen a problémát. Az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy számos iskolának  biztonsági szolgálata, a nagyobb egyetemi campusoknak pedig saját  rendőrsége van, mégis rendszeresek az iskolai erőszakos cselekmények.

Fontos azonban az is, hogy a tragédia okait ne csak a fizikai biztonsági intézkedések hiányában keressük. Az elkövető, az elsődleges információk szerint pszichés problémákkal küzdött, korábbi iskolájából is emiatt kellett távoznia. Ez felveti a kérdést: elegendő figyelmet fordítunk-e a mentális egészségre az iskolákban? Vajon van-e elég szakember, aki időben észlelheti az intő jeleket, vagy a rendszer csak akkor reagál, amikor már túl késő?

Egy másik megkerülhetetlen szempont a társadalmi közeg. Egyre általánosabb a közbeszéd eldurvulása, az agresszió normalizálása, ami hatással van a fiatalokra is. Éppen a tegnapi, a tragédia előtt egy órával felvett Nagyító című műsorunkban beszéltünk arról, hogy a köztársasági elnöknek kezet nem nyújtó diák iskolájába egy nő bement balhézni. Még jó, hogy ő megmaradt „csak” a verbális agresszió szintjén, és nem rántott elő egy nagymamától örökölt kuglófvágó kést. Az eset kapcsán elmondtuk, az iskolákban minden hasonló viselkedés elfogadhatatlan.

Az online térben terjedő erőszakos tartalmak, a feszültséget szító társadalmi diskurzusok mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy valaki számára az erőszak egyfajta megoldássá váljon. Bár ma még nem tudjuk, a tegnapi esetben ennek lehetett-e szerepe, vagy a kettős gyilkosság okait csupán a kórtörténetben kell-e keresnünk.

Mit tehetünk, hogy ilyen tragédiák ne ismétlődjenek meg? Először is, növelni kell az iskolákban dolgozó pszichológusok és szociális munkások számát, hogy az érintettek időben segítséget kaphassanak. Másrészt az oktatásban kiemelt figyelmet kell fordítani az érzelmi intelligencia fejlesztésére, az agressziókezelésre és a konfliktusmegoldás tanítására. Harmadrészt, az iskola biztonsági protokolljainak felülvizsgálata is elengedhetetlen, még ha az oktatási intézmények alapértékeit nem is sérthetjük meg drákói intézkedésekkel.

Az iskolákat több hullámban ért e-mailes fenyegetéseket követően egy-két hétig posztos rendőrt állítottak az iskolák elé. Ennek az intézkedésnek a hatásfoka a nullához közelít. A rendőrségi állomány aluldimenzionáltsága okán például Komáromban azt az iskolát, amelyet az én gyermekeim is látogatnak, a szomszédos, szlovák iskolával közös útszakaszon őrizte egy járőr. Miközben mindkét iskolának van másik bejárata is, egy másik utcából. A járőrök ráadásul a becsengetéssel távoztak. Nyilván úgy, hogy százas nagyságrendben hiányoznak a rendőrök a szükséges elégséges szinthez is, az állandó élőerős védelem megoldhatatlan.

Ugyanilyen látszatintézkedés az is, hogy minden iskolához, úgymond, kirendeltek egy rendőrt. A gyakorlatban ugyanis ez az intézkedés úgy nézett ki, hogy az adott, a létszámhiány miatt már egyébként is leterhelt rendőr a meglevő feladatai ellátásán felül kapott még egy iskolát is, így többletszolgálata leggyakrabban abban merül ki, hogy telefonszámot cseréltek az igazgatóval.

Ez a tragédia figyelmeztetés mindannyiunk számára. Az iskoláknak biztonságos tereknek kell maradniuk, de ez, az iskolák fizikai védelmének tünetikezelés-szerű pillanatnyi megerősítésén túl egy magasabb szinten csak közös társadalmi felelősségvállalással érhető el – megfelelő támogatással, figyelemmel és empátiával a közösség minden tagja felé.