Államérdekké emelt koalíciós stabilitás
A miniszterelnök politikai rutinja egyelőre elegendő ahhoz, hogy életben tartsa a rendszert, de egyre inkább látszik: a kényszerházasságból mára inkább csak a kényszer maradt. Hol van már az egykor volt egyszínű kabinet... Pedig volt ilyen is, a második. Robert Fico negyedik kormánya így a vége felé(?) immár permanens válságkezelő gépezetté vált.
Hétfőn összeül a koalíciós tanács, az ülést követően pedig a miniszterelnök a legfőbb közjogi méltóságokat invitálja tárgyalóasztalhoz, hogy megbeszéljék a kormány-projekt fenntarthatóságát. Ugyan, miért kell szombat este, mikor az emberek többsége sörözik a barátaival, ilyesmivel riogatni az állampolgárokat? Robert Fico e politikailag kevéssé exponált időpontot választotta döntése bejelentésére, bízva abban, hogy hétfőig eljut mindenkihez, akihez el kell.
Robert Ficónak nem fejfájásra, hanem a Szlovák Nemzeti Pártra kellene gyógyszert szednie, a kormányfő feje ugyanis leggyakrabban legkisebb koalíciós partnere miatt fáj. Igaz, a középső komponens – majdnem azt írtam, hogy testvér, de ezt még a szövegszerkesztő is aláhúzta volna –, a Hlas botladozása is mélyíti a barázdákat a homlokán. Már csak saját pártja áll, mint az ősz Peterdi háza…
E mostani csörte hátterében – 2023 óta már számolni sem győzöm – az Andrej Danko SNS-elnök és Tomáš Taraba környezetvédelmi miniszter közti feszültség áll: az előbbi megkérte a kormányfőt, hogy váltsa le az utóbbit. Miközben a konfliktus nem ideológiai természetű, hisz Danko és Taraba legfeljebb abban versenyezhet, hogy melyikük nemzetibb. A vetélkedés oka az, hogy Taraba "elszabadult", bár a parlamentbe és a kormányba is az SNS jelöltjeként ült be, az elmúlt időszakban rendkívül autonóm pozíciót épített ki magának. Danko számára a választás óta eltelt időszak gyakorlatilag arról szólt, hogy fokozatosan elveszítette az ellenőrzést saját politikai projektje fölött.
Az SNS parlamenti frakciója szétesett, a párt listáján bekerült politikusok önálló hatalmi centrumokat építettek. Elsőként Rudolf Huliak vált külön politikai tényezővé, akinek zsarolópotenciálja ahhoz is elegendő volt, hogy az SNS által, választási programban rögzített, identitásképző elemként gründolt minisztérium élére kerülhessen, eltávolítva onnan az "igaz SNS-es” jelöltet. (Emlékszik még a nevére? Rákeresni nem ér!)
Danko most, Taraba leváltására irányuló elkeseredett lépésével tulajdonképpen azt próbálja demonstrálni, hogy még mindig ő az SNS ura. Frusztrált ura. Frusztrációja pedig abból fakad, hogy érzi, elveszíti a reális ellenőrzést a pártját formálisan képviselő miniszterek felett. Danko kijelentése, miszerint "a párt azért kapta a minisztériumot, hogy a saját programját hajtsa végre", valamint a Smer-SD-nek címzett figyelmeztetése, miszerint "ha nem fogtok tisztelni minket, nem muszáj a parlamentben lennünk", egy olyan pártelnök mély bizonytalanságát tükrözi, akinek a kezei között éppen szétesik a pártja, meg ami a frakciójából még maradt a törvényhozásban.
Ami most történik, az nem egy elszigetelt incidens. Ha visszatekintünk Rudolf Huliak és tsai. "kiülésére" a nemzeti frakcióból, majd az ez által elindított folyamatra, Fico negyedik kormánya a gyengülés folyamatos jeleit mutatja. A kormányfő egy olyan építész pozíciójába került, akinek egy grandiózus építési projekt helyett a vödröket kell cserélgetni az egyre több helyen beázó tető alatt.
Fő célja – ahogy maga is hangsúlyozta – a működőképes parlamenti többség biztosítása marad, különös tekintettel a 2027-es állami költségvetés elfogadására. A miniszterelnök számára a költségvetés a koalíció túlélésének kulcsa. Egy miniszter menesztését "tisztán pártpolitikai okokból" a szűk parlamenti többség birtokában nem engedheti meg magának. Így Fico a köztársasági elnök és a házelnök bevonásával próbálja meg izolálni Dankót, a koalíciós konfliktust magasabb szintre emelve, egyben megosztva a felelősséget is.
A hatalmi sakktáblán most alapvetően három forgatókönyv sejlik fel. Fico megtartja a felé hajló Tarabát, Dankót pedig máshogy kompenzálja. Ha Danko ezzel nem érné be, és a végsőkig elmenve fenyegetőzne, Fico feláldozhatja Tarabát a koalíció egyben tartása érdekében. Ez azonban hatalmas csapást mérne a kabinet cselekvőképességére, és azt az üzenetet küldené a nyilvánosságnak és az ellenzéknek, hogy a miniszterelnök a leggyengébb koalíciós láncszem túsza.
A harmadik forgatókönyv az előrehozott választás, amelyet jelenleg minden koalíciós szereplő próbál elkerülni. Ha azonban Danko tovább eszkalálja a konfliktust, Fico számára is eljöhet az a pont, amikor már kisebb politikai veszteségnek tűnik egy kontrollált választás, mint a dzurindai agónia felvállalása.
Ahogy arra korábban már többször is rámtattunk, Fico a leggyengébb parlamenti háttérrel kezdte meg negyedik kormányzását. Mondhatni, nem ehhez volt szokva. A kabinet már megalakulásának pillanatában is egy politikai kényszerházasság benyomását keltette. A Smer, a Hlas és az SNS koalíciója a hatalomtechnikai szükségszerűség mentén jött létre. Most már csak arról elmélkedünk, hogy ami mára maradt belőle, az meddig tartható fenn.
