A ráérő koalíció
Nem nagyon emlékszem olyanra az önálló Szlovákia történetéből, hogy a parlament valaha is hét bizalmatlansági indítványt görgetett volna maga előtt egyidejűleg, melyek közül az egyik ráadásul tavalyi.
Robert Fico negyedik kormányának szebb időket is látott parlamenti reprezentációja sorra odázza el az ellenzék által benyújtott bizalmatlansági indítványokat. Mindezt nem lehet egyszerű taktikai csíntevésnek tekinteni. A hatalom gyakorlása nem merülhet ki abban, hogy a többség minden eszközzel halogatja a vitát és elodázza az "ítélet napját". Van különbség aközött, hogy valaki felelősségteljesen kormányoz, és aközött, hogy a formai lehetőségeket kihasználva aláássa a parlamenti ellenőrzést; és jelen esetben sajnos, ez utóbbihoz állunk közelebb.
Az, hogy a házelnök a procedurális lehetőségekre hivatkozva folyamatosan elnapolja a napirendi pontokat, még ha formálisan a jogszerűség határain belül marad is, hosszú távon aláássa a közbizalmat. A leheletnyi többséggel bíró koalíciónak különösen óvatosnak kellene lennie: aki hezitál a népszerűtlen lépések meghozatalában, az ne próbálja ezt a gyávaságot intézményes eszközökkel elfedni.
Ha az ellenzéki javaslatokat nem engedik érdemben napirendre kerülni, akkor a parlamenti számonkérés, amely a demokráciát stabilizálja, impotenssé válik.
A hatalomnak számot kell adnia, nem csak a választásokon, hanem a törvényhozás terében, kvázi a munka folyamatában is. Lehet az ellenzéki pártokat nem szeretni, ez mindenkinek szíve joga, ahogy a kormánypártok esetében is. De 1 187 433-an szavaztak rájuk, ha pedig ennyi állampolgár képviselőinek véleményét figyelmen kívül hagyják, a politikai legitimitás csorbul.
Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, a politikai ellenfelekkel szembeni tisztelet (a realitás talaján maradva: ez pusztán csak elméleti felvetés) nem jelenti az ellenzék automatikus igazát. A vitának és a kritikának konstrukítvnak kell lennie; ha az ellenzék felelőtlen, vagy csak politikai haszonszerzésre törekszik, a többség is jogosan óvatos, főleg, ha minden szavazás előtt számolgatni kell, mennyi az annyi. És, ami az ellenzéket illet, a "monnyonle" forradalmi hevületén túl, a megoldásokkal nem nagyon erőlködtek. A parlamenti tárgyalási szabályokkal való zsonglőrködésre épülő halogatás nem konstruktív válasz erre, csupán tovább mélyíti a bizalmatlanságot. A kormányoldal és az ellenzék között a kommunikáció egyébként is rendkívül eldurvult az utóbbi időben, lehetőségei végső határára sodorva a párbeszédet.
Egy ideális világban a kormányoldalnak, ha valóban erősnek érzi magát, lehetővé kell tennie a szavazást, és vállalni annak politikai következményeit. Az ellenzéknek pedig felelősségteljes alternatívákat kellene felmutatnia. Nem elég dobálózni leváltási javaslatokkal, ha nincs mögöttük világos, konstruktív alternatíva a kormányzás javítására.
Ez lehetne tehát – a csak az egyetemi politológia tankönyvek lapjain létező ideális világban – a lezongorázása ennek a helyzetnek. Azt, hogy a hazai, belülről is több sebből vérző koalíciós rögvalóságban ez hogyan fog aprópénzre váltódni, talán még Robert Fico sem tudja. Én már nagyon kíváncsi vagyok rá.
