A történelem(oktatás) vége?
Figyelemre méltó írás jelent meg a minap a neves német konzervatív-liberális lap, a Die Welt felületén A történelemoktatás csendes eltűnése címmel. A cikk a berlini oktatási hivatal nagy felháborodást kiváltó, ám végül visszavont döntése – melynek értelmében többé nem képezte volna a kötelező gimnáziumi tananyag részét az egykori NDK története – nyomán megállapítja, hogy a történelem oktatása Németországban válságba került. Számos iskolában hetente mindössze egyetlen történelemóra van, amelyet ráadásul gyakran képesítetlen tanárok tartanak.
A következmények katasztrofálisak: egy 2017-es felmérés szerint még a második világháború utáni német emlékezetpolitika szempontjából kulcsfogalomnak számító Auschwitzot sem tudta elhelyezni a tanulók 40 százaléka. A diákok nyolctizede ráadásul kizárólag iskolai keretek között szerzi történelmi ismereteit, így az ő esetükben gyakorlatilag az elméleti esélye sincs meg annak, hogy például családi elbeszélések által pótolják a hiányzó tudást.
Hasonlóan borús megállapításokat vonultat fel a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének kutatása is, amely négy nyugat-európai ország történelemoktatását vetette össze a négy visegrádi állam, illetve öt ázsiai nemzet megközelítésével. Míg például a visegrádi országokban a diákok átlagosan nyolc, Nyugat-Európában mindössze 4,75 évig tanulnak történelmet, a középiskolai történelemérettségi a vizsgált országok közül pedig csak Magyarországon, Kínában és Kazahsztánban kötelező. Az Egyesült Királyságban és Írországban kötelezően elsajátítandó tudásbázis helyett csak ajánlott témákkal találkozhatunk, ami nyilvánvalóan gátolja még a közös emlékezetkultúra állampolgári minimumának kialakulását is. Az Amerikai Történelmi Társaság mindeközben arról számol be, hogy az utóbbi években számos intézményben 30 vagy akár 50 százalékkal is csökkent a kiadott történészdiplomák száma, Ausztráliában pedig arról beszélnek a szakemberek, hogy a történelemtanulástól való elfordulás a nemzeti identitás összeomlásával fenyeget.
A történelemoktatás válsága több tényező együttes eredménye. Margittai Gábor történész nemrég megjelent könyvében (Fantomfájdalom – Van-e szabadulás nemzeti traumáink fogságából? – a szerk. megj.) idézi a holland kultúrfilozófust, Johan Huizingát, aki már a múlt század első felében megállapította, hogy részben maga a történelem vált érdektelenné, amikor levetkőzte az antikvitásra jellemző drámai-epikai formáját és egyre inkább érdektelen statisztikai adatok halmazává vált. Napjaink iskolái ráadásul adminisztratív elvárások, az állandó mérés-értékelés kényszere és a „kompetencia” jelszava között őrlődnek.
A lexikális ismeretanyag és a kronologikus keretek lazulása, majd közel teljes elhagyása egymással össze nem függő résztörténetekbe szabdalja a történelmi tudást, az összefüggések és kölcsönhatások vizsgálata helyett a történelmi csomópontokra fókuszáló, projektalapú megközelítésekből pedig kikopnak a nehezebben befogadható vagy politikailag kényes témák. Margittai már említett könyve idézi Aleida Assmann német emlékezetkutató megállapítását, aki szerint – összhangban az Európai Unió emberi jogi szemléletű, a nemzeti múltat és jelent egyaránt gyanakvással, meghaladásra érettnek kezelő megközelítésével – a történettudomány hangsúlya a nemzeti narratívákról és nagy történelemformáló egyéniségekről a névtelen áldozatokra tevődött át. Bár ez a humanista szemléletmód akár jótékony hatásokkal is járhatna – lásd a közép-európai nemzetek kibeszéletlen 20. századi sorstragédiáit –, a va-lóságban a történelem a nemzetek és társadalmi csoportok közötti kiengesztelődés helyett az egyes identitáscsoportok közötti indulati-sérelmi alapú pozícióharc eszközévé vált, a mániákusan hajszolt „értéksemlegesség” végül éppen az áldozatok szenvedéseit relativizálja. Frank Füredi szociológus kifejezésével élve a világ progresszív elitjei maga a múlt ellen folytatnak elkeseredett harcot.
A történelem az a közös emlékezet, amelyre a polgári felelősség, a nemzeti identitás és a kulturális folytonosság épül. Nem véletlen, hogy ünnepeink, emlékhelyeink, sőt közjogi fogalmaink is a múltból táplálkoznak: aki nem érti a szabadságharcok és megszállások tapasztalatát, az a jelen vitáit is félreérti. Ha a fiatal nem tudja, milyen áldozatok és teljesítmények formálták a társadalmat, sem a szabadsághoz, sem a rendhez nem lesz kapaszkodója. A tömeges migráció és a kulturális elbizonytalanodás korában a múlt nélküli élet, a közös történelmi ismeretek és emlékezetpolitikai alapok elvesztése a társadalmi kohézió összeomlásával fenyeget.
