A „szlovák” föld meg a Szövetség
Fülemben cseng gyerekkorom kommunista jelszava: A föld azé, aki megműveli! Vagyis a paraszté, aki a munkással és a dolgozó intelligenciával együtt alkotta a szocialista triumvirátust, természetesen a szimbólumok szintjén, mert a valódi hatalomhoz egyiknek sem volt köze.
A fenti jelszó arra utalt, hogy a föld nem a földbirtokosé, mert azt a történelem szemétdombjára vélte hajítani a bolsevikok új világvallása, s főleg nem a kuláké, akit az emberi jogok dicsőségére addig eresztgettek a kútba a bőrkabátos elvtársak, amíg önként alá nem írta a belépést a kolhozba.
A jelszó később többször módosult, attól függően, ki volt per pillanat hatalmon. Napjainkban éppen ”szlovák” föld az ezeréves felvidéki szántó és legelő, amit – a Tátrától a Dunáig – minden hithű szlováknak illik megvédenie. Különösen, ha politikus az illető, legyen szó balos, liberális vagy ókonzervatívról. Az üres melldöngetés ugyanis Szlovákiában többet hoz a politikus konyhájára, mint a szorgalmas munka.
Pedig a szlováknak tartott, a Magyar Királyságtól száz éve elszakított földet ma is csak az nem szerezheti meg, akinek nincs pénze. Hogy mi zajlott le a rendszerváltás után a kárpótlás éveiben, és hogyan nem veszítették érvényüket a „kollektíven bűnös” magyar emberek földjeinek elrablását levezénylő Beneš-dekrétumok – melyek nevében ma is bírósági döntések születhetnek ebben a csodálatos országban –, ennek a részleteibe nem mennék bele.
Azt azonban érdemes lenne kimutatni, hány ezer hektárnyi területen gazdálkodnak például azok a dánok, akik a csallóközi földet olyan technológiával mérgezik, amiért otthon talán börtönben ülnének. Korčok elvtárs pedig legalábbis füllent, amikor azt állítja, a dán állam nem támogatja őket.
Inkább említenék egy épületes példát, hogyan kell eladni a jövőnket. Egy nagyrőcei (a guglizók kedvéért: Revúca, eredeti nevén Rőce) vállalkozó évekkel ezelőtt elkezdte felvásárolni Felső-Gömör szántóit. Tehette, hiszen sok, magyarságától, hitétől és józan ítélőképességétől megszabadult magyar ember hajlandó volt elkótyavetyélni a generációkon keresztül szerzett birtokot, garasokért odadobva a családi vagyont egy idegennek. A történetben a legérdekesebb az illető vállalkozó kijelentése, aki nem rejtette véka alá: a földvásárlással meg sem áll a magyar (értsd: trianoni) határig.
A Korčok-félék óbégatását hallva természetesen eszembe jutott a fenti eset. Mivel elmúlt az az idő, amikor a felvidéki magyaroktól úgy lehetett elvenni a vagyonukat, hogy egyszerűen elűzték őket az országból, a legegyszerűbb módszer a felvásárlás. Már akinek futja rá. Szlovák állam bácsinak is jókora magyar eredetű vagyona van még a Földalapnál az „ismeretlen tulajdonú” kataszterekben.
De kié is a magyarból csehszlovákká, majd szlovákká vált föld? A dánoké, a hollandoké, az ukránoké. A Babišé, a Kratkyé, a Šebeké, a Simoné. Meg a jó ég tudja, kié. A kétmillió hektárnyi szlovák termőföldből öt évvel ezelőtti becslés alapján mintegy 150 000 hektár volt külföldiek kezén.
A teli aktatáskával császkáló ügynök alakja legalább olyan ikonikussá vált, mint Angliában a lengyel autószerelőé. Aki egy kicsit is tud gondolkodni, tudja, a jövő legjobb befektetése a föld és a víz, amely nagyobb kincs, mint az arany. Nem véletlen, hogy Kína hatalmas területeket vásárolt meg Dél-Amerikában, de Oroszországban, Ukrajnában és Afrikában is. (Utóbbi némi idegességet is kiváltott a franciákból, akik – az emberi jogok és a nemzetközi jog még nagyobb dicsőségére – ma is ragaszkodnak egykori gyarmataikból származó hasznukhoz.)
De adott az ellenpélda is. Dél-Tirol autonóm státusából eredően például az olaszok nem költözhetnek be szabadon az Észak-Olaszországhoz tartozó, osztrákok lakta tartományba. S ahol természetesen földet se vásárolhatnak csára búra. Pedig mindkét ország tagja az Európai Uniónak, akárcsak Magyarország és Szlovákia.
S miközben szlovák újtelepesek hada szállja meg a Pozsonytól hajításnyira fekvő Szigetköz falvait, vagy kassai szlovákoktól hangos a Bükkben fekvő Telkibánya, a szlovák atyafiak attól rettegnek, hogy „Orbán felvásárolja a Felvidéket”.
Tudjuk persze, hogy a tolvajt kiáltó rabló tipikus esetéről van szó, ráadásul Orbán Viktor – mint állítja néhány uszító sajtótermék – nem „a szlovák” földet akarja felvásárolni, csak a felvidéki vállalkozásokat támogatni. Ami a szlovák állam feladata lenne. Az elmulasztott kötelességét, a magyarok által lakott régiók elsorvasztásának tényét igyekszik tehát palástolni a szlovák állam, amikor Orbán ellen uszít.
De ha a most felállt Szövetség komolyan veszi a felvidéki magyarság érdekeinek védelmét, lebegjen a szeme előtt a nagyrőcei példa, és kösse fel a gatyáját. Kezdheti például azzal, hogy tanulmányozza a dél-tiroli modellt. Akad az új vezetésben legalább egy ember, aki jól ismeri a témát.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/42. számában.
