A pozsonyi tüntetés margójára

Egyébként is, rá kell hagyni ezt már a fiatalabbakra, most rajtuk a sor, tegyék a dolgukat a legjobb belátásuk szerint. Drukkolok nekik, akkor is, ha sokszor szkeptikus vagyok. Hogy csalódott lennék vagy kiábrándult? Lehet. Nem tagadom, közösségi dolgaink alakulását látva, gyakran elfog ez az érzés, de nem hagyom, hogy leteperjen, küzdök ellene minden erőmmel. Az már szinte törvényszerű, hogy a felvidéki magyar közösség aktuális vezetői mindig szúrják valakik szemét közülünk. Valahogy erre szocializálódtunk az évtizedek során. Mert valakiknek mindig más az érdekük, vagy még nincs elég teli a zsebük. Mindegy, hogy az aktuális vezető éppen honnan jött, mit csinált és mit szeretne megvalósítani, az nem annyira érdekes. Bele kell rúgni mindjárt az elején, el kell szívni előle a levegőt, tök mindegy, ki az, még csak esélyt sem adunk neki. Ezt látni most is, a régebb óta élők szerencsétlensége, hogy ők már sokadszor lehetnek mindennek szemtanúi...

Valamikor polgárnak lenni ugyanis rangot is jelentett, jogokat meg kötelességeket is persze, de a polgár eredendően részt vett a közössége életében. Nos, tisztelt kanapéhuszárok, kezeket a szívekre, ti hogyan vesztek részt a közösségetek életében? Mármint hasznosan, azon kívül, hogy tulajdonképpen mindenbe meg mindenkibe beleköttök, ha sapka van rajta azért, ha meg nincs, azért.

Mostanában többször is elgondolkodtam azon, mi lehetne az, ami a mi magyarjainkat úgy isten igazából megmozgatná, amikor azt mondanák végre, na, most aztán már tényleg elég! Létezik itt egyáltalán olyan dolog, ami képes lenne legalább valamilyen szintű egységbe rántana bennünket? Sokszor kételkedem ebben. Hogy az autonómia nem az, az már régóta világos, még ha ezt így kimondani nem is ildomos. A szlovákoknak egyáltalán nem kell már aggódniuk a felvidéki magyarok autonómiatörekvései miatt, a felvidéki magyarok nagy részét egyáltalán nem érdekli az autonómia, akkor sem, ha Dél-Szlovákia megmaradása szempontjából jó lenne. A magyar iskola? Ugyan még vannak, de ki tudja, mi lesz a helyzet száz év múlva. Rágódik ezen a felvidéki magyarok nagy része? Dehogy! Akkor sem, ha magyar iskola nélkül nincs magyar jövő. Vagy talán a múlt, a régi sérelmek? A legtöbben azt mondják, minek azon rágódni, ami elmúlt, az elmúlt. Nekem nagyon úgy tűnik, a legtöbb embert közülünk csak saját maga érdekli… meg persze az, hogy mennyire van tele a zsebe.

A közelmúlt felvidéki történései közül kétségkívül a Beneš-dekrétumok újbóli felszínre kerülése említhető legjelentősebbként. Én azzal most nem akarnék foglalkozni, mennyire volt provokatív, hogy a Progresszív Szlovákia dél-szlovákiai turnéja során előhúzta a közelmúlt Beneš-dekrétumok alapján történő földelkobzásainak témáját.

Hogy a téma megnyitásának voltak hátsó szándékai, azt a vak is látja. De nem ez a lényeg. Végül is a Progresszív Szlovákia csak az ellen ágált, hogy az újkori földelkobzások alkotmányellenesek, nem a Beneš-dekrétumokat kérdőjelezte meg. Csak hát Robert Fico gondolt egy merészet és nagyot, a történelem során immár másodszor, és megszavaztatta a parlamentjével a szlovák Büntetőtörvénykönyvnek a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezésére vonatkozó részét is, miszerint az – mármint a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezése – bűncselekménynek minősül, s aki ezt megteszi, akár féléves börtönbüntetésre is ítélhető. Nem semmi, ugye? Erre egy icipicit még Európa is felkapta a fejét.

De ami a lényeg, hogy a téma az asztalra került, úgy, hogy évtizedek óta politikai alkuk tárgyát képezte a jegelése. Végül is, lássuk be, okosan kalkulált a szlovák politika: amíg csak lehet, jegelni a témát, aztán meg úgyis kihalnak az érintettek utódai is, és már senki sem lesz, aki előhúzná. (Hogy a folyamat szépen halad a maga útján, a jelen történései is tanúsítják.) Személy szerint úgy gondolom, Robert Fico megint túltolta a biciklit, el lehetett volna ezt intézni fű alatt is, s nem durrant volna ekkorát… bár az is lehet, hogy csak a vájt fűlűeknek durranás ez, a végén meg majd kiderül, hogy igazából csak egy kis pukkanás volt.

Soha nem tudtam megérteni és elfogadni, hogy bármekkora mennyiségű pénz vagy hatalom több lehet az elvnél. Pedig mindig bebizonyosodik, hogy van az a pénz. Hiába, javíthatatlan vagyok. Mégis úgy gondolom, ez egy olyan pillanat, amikor össze kellene fogni, és felhívni a figyelmet magunkra. Arra, hogy nem normális dolog a mai Európában, hogy nyolc évtizeddel a második világháború befejeződése után Szlovákiában még mindig kollektív bűnös a magyar. Hogy a jogszabályok alapján a magyarokat és a németeket ártatlanul megfosztották az állampolgárságuktól, elkobozták a vagyonukat, és mintegy 75 ezer felvidéki magyart kényszerítettek kényszermunkára vagy telepítettek ki a szülőföldjéről. Sőt, ennek a dokumentumnak az alapján földeket koboz el az állam még ma is a jogos tulajdonosaiktól (a sors iróniája, hogy ezek sok esetben már nem is magyarok).

Amikor a magyar pártnak, a civil szervezeteknek, a sajtónak meg a polgároknak össze kellene fogniuk, megint nem ez történik. Fanyalgunk, hogy progresszívek meg minden. Sőt van, aki ezek közül uszít is, nehogy még a másiknak sikerüljön itt valamiféle egységet összehoznia, predesztinál, aztán meg hazudik. Igen, kevesen voltunk a pozsonyi tüntetésen, lehettünk volna többen is, de akik kint voltak, és végigfagyoskodták az egész tiltakozó akciót, azoknak talán még vannak elveik, vagy talán csak úgy gondolják, még sincs ez így rendben a 21. század Európájában, s nem akarnak évtizedek múltán kollektív bűnösök lenni olyasvalamiért, amit el se követtek, még csak nem is éltek akkor.

Aztán amikor összefagyva hazamentek – némi elégedettséggel a szívükben, hogy tettek valamit – , akadtak köztük olyan fakírok, mint én, és megnézték, mit ír minderről a világháló. És akkor szembejönnek a kanapéhuszárok, akik megkérdezik tőlem meg tőled és tőle is, hogy mi is a te bajod.

„Beszélhetsz magyarul? Járhatsz magyar iskolába? Van magyar kultúra? Lehetsz magyar nemzetiségű? Ezt mind csak két évig tiltották a Beneš-dekrétumok” – hősködnek, hiszen ők már csak tudják. Egyébként is az ő szülei – így az egyikük – remekül érezték magukat Csehországba kitelepítve, aztán meg amikor hazajöttek, visszaállt a régi rend, lett újra magyar iskola, magyar kultúra, magyar nemzetiség. Akkor meg mit is akarunk? Ja, hogy ártatlanul meghurcoltak bennünket, egyik napról a másikra elvettek mindent tőlünk, földet, házat, ingóságot? Hogy kitelepítettek a szülőföldünkről, és voltak, akik sohasem dobták ki az utazóládát, mert hátha még szükség lehet rá? Hogy valakik menekülés közben a Duna jege alá bukva lelték a halálukat? Hogy családokat szakítottak el így egymástól? Milyen bűne lehetett annak a kisgyereknek, akit hétévesen kényszermunkára ítéltek, csak mert magyar volt és ezért eleve háborús bűnös?

Azt sem várom el tőletek, hogy megértsétek, a kollektív bűnösségnek semmi helye a 21. század Európájában. Csak azt kívánom nektek meg az utódaitoknak is, hogy soha se kelljen ilyen szörnyűségeket átélnetek. Hogy nektek ne kelljen megbocsátanotok a meghurcolásokért. De ha lenne egy varázspálcám, isten bizony visszarepítenélek benneteket abba az időbe, hogy egy kicsit körülnézhessetek, hátha valami rátok ragad, és tanultok belőle.