2021. május 29., 13:40

Luky János, a kisközségek legjobb krónikása

Elismerte munkáját a szlovákság kulturális intézményeként működő Matica slovenská, de Magyar Arany Érdemkereszttel Barsendréd magyar közösségének életét gazdagító, a közösség történetének feltárásában kiemelkedő tevékenységét is díjazták. A nyugalmazott postai alkalmazottal és helytörténet-kutatóval, Luky Jánossal beszélgettünk.

Luky János
Médialapozó
Fotó: Kaszmán Zoltán

Jövőre lesz hatvan esztendeje, hogy érettségi vizsgát tett a zselízi gimnáziumban. Hogyan emlékszik vissza diákéveire és a pedagógusi pályakezdésre?

Az alapiskolát helyben, Endréden látogattam, majd nagysallói és zselízi oktatási intézményekbe is jártam. A gimnáziumban mi voltunk az első osztály, amelynek nem kellett orosz nyelvből érettségiznie. Ez hatalmas megkönnyebbülést jelentett számunkra.

Édesanyám alig néhány hónappal az érettségim előtt hunyt el; emlékszem, hogy az osztályfőnököm, Gerő János próbált lelket önteni belém. A gimnáziumból akkor szinte mindenki pedagógusnak készült; én a matematika és a földrajz szakpárosítás mellett döntöttem.

17 évesen érettségiztem, s húszévesen már 13–15 esztendős gyerekeket tanítottam Nagyölveden, bár először a fegyverneki iskolába irányítottak.

A nagyölvedi 6. a és 6. b osztályra élénken emlékszem, ők nagyon a szívemhez nőttek. A könyvecskét, amiben az érdemjegyeiket összesítettem, megőriztem, s amikor az ötvenéves találkozójuk volt, elvittem nekik megmutatni. Végül mégsem diplomáztam le, ugyanis konfliktusba keveredtem az egyik tanfelügyelővel, aki azt kérte rajtam számon, hogy amikor a Szovjetunió vízrajzát vettük, nem említettem meg a leningrádi blokádot… Annyira dühös voltam, hogy a diplomamunkámat is széttéptem.

Két év tanítóskodás, majd szintén két évig tartó katonai szolgálat után Léván helyezkedett el; a postahivatal főpénztárában dolgozott közel negyven éven át. A helytörténeti kutatásokkal mikor kezdett el foglalkozni?

1990-ben került a kezembe a községi krónika; ebből derült ki számomra, hogy 1802 júliusában Kisendréden született Botka Tivadar. Akkor persze fogalmam sem volt arról, hogy ő kicsoda, hamarosan azonban megtudtam, hogy a neves szakíró Bars vármegye legnagyobb történésze volt, akinek rengeteg könyve jelent meg. A Bars című folyóirat egy különszámot is megjelentetett róla, amikor ötvenedik éve dolgozott a vármegyén. Ekkor kezdtem kutatni – internet hiányában könyvtárakat, múzeumokat és levéltárakat látogatva – az életútja és a munkássága után. Közben rátaláltam néhány olyan család adataira, amelyek kötődtek községünkhöz; azóta

mintegy harminc helyi kötődésű, főleg nemesi famíliáról halmoztam fel adatokat, feljegyzéseket, s elkészítettem a családfákat is…

Ezt a községet egyébként sokszor Endréd vármegyének hívták, mert főleg a nyári időszakban gyakran fordult elő, hogy a vármegye ügyeit nem annak központjából, Aranyosmarótról, hanem innen intézték…

Kiemelne néhányat az említett nemesi családok tagjai, illetve Endréd további jeles személyiségei közül?

Itt született Lipthay István, a budapesti Magyar Királyi Állatorvosi Tanintézet megszervezője és az a Koroda Pál író és költő is, aki Reviczky Gyula műveit dolgozta fel annak halála után, de innen származik Kürthy Emil földbirtokos és író is. Az ő apósa volt Szemere Bertalan, az első felelős magyar kormány belügyminisztere, majd a Magyar Királyság második miniszterelnöke az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt. A Litassy, a Dombay és a Rudnyánszky család több tagján kívül 1796-ban itt született Balogh János politikus és honvéd alezredes is, aki a reformellenzék tagjaként Bars vármegye alispánjaként is tevékenykedett. Feleségével együtt itt van eltemetve a csillagász Konkoly-Thege Miklós nagybátyja, Konkoly-Thege Pál alispán. Említhetném továbbá azt a Beluch Imrét is, aki 1906-ban jött Endrédre, majd negyven évig itt tanított. Hét gyermeke közül hárommal személyesen is találkozhattam. Az egyikük, Besey Gyula bácsi nemrég hunyt el; ő is tanítóskodott itt egy ideig, amíg orosz fogságba nem került. Jelen volt a párkányi híd felrobbantásánál; az interjú, amiben sok más mellett erről is mesél, megtalálható a tárlatunkban.

A szintén nemesi Hunyor családból származó Katalin, aki gyermekéveit Endréden töltötte, megtisztelt azzal, hogy meghívott a 90. születésnapja alkalmából szervezett ünnepségre. Az állófogadáson többek között Kodolányi Gyula, Illyés Mária és a grófi családból származó Károlyi György is részt vett. Az utóbb nevezett diplomatát, aki jelenleg is a Magyar Köztársaság franciaországi nagykövete, két alkalommal is vendégül láthattam endrédi otthonomban. A feleségem is büszke volt arra, hogy egy grófnak főzhetett.

2007-től a falu krónikásaként is tevékenykedik, de ön szerkeszti Barsendréd honlapját és kétnyelvű községi újságját is. Krónikási munkásságára nemcsak tágabb régiónkban, hanem Magyarországon is felfigyeltek…

A kisközségek kategóriájában Szlovákia legjobb krónikásává választottak. Munkásságomra ekkor figyeltek fel, s azóta számos rendezvényre hívtak előadni akár a krónikaírás, akár a családfakészítés kapcsán.

Többek között Eperjesre is meghívtak, ahol a Kassai és az Eperjesi járás összes krónikásának tartottam előadást.

2010-ben, Barsendréd első írásos említésének 750. évfordulója alkalmából egy kétszáz oldalas kétnyelvű monográfiát jelentettem meg; ezt később a Matica slovenská kategóriájában a Lévai járás legjobb monográfiájának választotta. Áder János elnöktől 2015-ben kaptam meg a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetést.

Édesanyja baracskai származása révén ehhez a faluhoz is kötődik, de az ottani múzeum vezetőjével, Wurczer Péterrel is szoros a kapcsolata.

Így van. Péter nagyjából 16 éves lehetett, amikor megismerkedtünk; hamar kiderült, hogy érdeklődik a Kelecsényi és a Mirbach család története iránt. Mivel a Kelecsényieknek Barsendréden is volt két kastélyuk, nálunk is kutatott, ebben segítettem őt. Kapcsolatunk egyre szorosabb lett, s ma már együtt látogatjuk a sírokat, legyenek azok akár a régiónkban, akár a budapesti Fiumei Úti Sírkertben. Tartjuk a kapcsolatot Kelecsényi Rafael és Mirbach Emil leszármazottaival is. Rendszeresen szoktunk találkozni Kelecsényi Rafael ükunokájával, a jelenleg Pécelen élő Makay Márta Saroltával is. Néhány dokumentumot tőlük is kaptam, így

számos eredeti irat van a birtokomban, legyen az régi térkép, 1708-as könyv, 1832-es végrendelet vagy 1848-as jegyzőkönyv, de a gyűjtemény részét képezi a kiváló pedagógus, Dudich Ferenc által írt szöveges értékelés, ahogy egy 1863-as egyetemi index Semmelweis Ignác aláírásával.

Ez az a gyűjtemény, amely a Barsendréd múltja és jelene című tárlatanyag részét képezi?

Igen. A 2016 júliusától elérhető helytörténeti kiállítás az ún. Hunyor kastély egykori gazdasági épületében kapott helyet, ahol korábban egyébként koporsókészítéssel is foglalkoztak.

Az említetteken kívül mi minden tárul fel még a látogatók előtt?

A kiállítás részét képezi az a levél, amit Kürthy Emil a feleségéhez, Szemere Bertalan lányához írt. Ezt a levelet a korábbi oktatási minisztertől, Magyar Bálinttól kaptam, aki Kürthy Emilnek a dédunokája. Kürthy Emil György nevű fiának pedig a neves színművésznő, Vízvári Mariska volt a felesége.

Vannak továbbá dokumentumaim a 20. századból is, legyen az akár 1926-os iskolai füzet, akár a katolikus iskolaszék 1937 és 1945 közötti eredeti jegyzőkönyve, akár a barsendrédi iskola krónikája. A kiállítóteremben található az az asztal is, amelynél minden bizonnyal Móricz Zsigmond is gyakorta üldögélt; a neves író ugyanis több alkalommal is ellátogatott a faluba.

A kiállítóteremben elhelyezett vitrinek is számtalan érdekességet rejtenek nemcsak a helyi kötődésű nemesi családokról, hanem a különböző közösségi rendezvényekről is.

Luky János
Fotó:  Kaszmán Zoltán

Mik voltak a céljai a tárlatanyag elkészítésekor, s milyenek a helyiek visszajelzései?

A kutatásaimmal az volt az egyik célom, hogy a szlovákság számára is bemutassam, mi mindent köszönhetnek a magyaroknak.

 Elsősorban a helyiek számára szerettem volna bemutatni az endrédi kötődésű nemesi családokat, a régi földbirtokosokat, ők azonban szinte végképp nem mutatnak érdeklődést az általuk múzeumnak nevezett kiállítóterem tartalma iránt. 

Ha néha el is jönnek, csak végigfutnak a kiállításon, s nem mutatnak érdeklődést, legfeljebb csupán az iránt, hogy vajon a nagymamájuk, dédmamájuk megtalálható-e valamelyik fényképen… Mindig várom, hogy rákérdezzenek egy-egy nemesi család tagjának sorsára, de nem érdekli őket.

1985-től 2018-ig a községi képviselő-testület választott tagja, 1990-től három cikluson keresztül pedig a település alpolgármestere is voltam, ennek ellenére csak a közelmúltban sikerült elintéznem azt, hogy három sírkövet rendbe rakjunk. Ez is azt mutatja, hogy hiába harcolok, ha az emberekben nincs akarat. Próbáltam és próbálom összefogni az itteni magyarokat, de nem megy. Azelőtt Petőfi-esteket szerveztem, színdarabokat tanultunk be, de amikor 1963-ban megszűnt a magyar iskola, sok minden megváltozott… Az idősek meghalnak, a fiatalok pedig már nem tudnak magyarul. A 2011-es népszámláláskor a lakosság 27 százaléka vallotta magát magyarnak; most nagyon félek, hogy a húszat sem érjük majd el.

76 éves vagyok, s már régóta keresek valakit, akinek ezt az egészet átadhatom, de nem azért, hogy néha eljöjjön és leporolja, hanem hogy folytassa a kutatásokat. Sajnos, senki sincs. Senki. Attól félek, hogy ha már én nem leszek, csak sínylődni fog a gyűjtemény…

Megjelent a Magyar7 2021/21. számában.

Luky János
+1 kép a galériában
Megosztás
Címkék