Habsburg Ottó szíve

Habsburg Ottó társvédnöke volt a páneurópai pikniknek, amely harminc éve éles rovátkát húzott a Közép-Európa népeinek szabadságot hozó 1989-es esztendőbe. A csodálatos évként emlegetett 1989 új esélyt adott régiónknak, igaz, azt is megtanultuk: a szabadság levegője is lehet nehéz és puskaporos. ´89 eufóriáját hamar felváltotta a marosvásárhelyi fekete március és a fiatal magyar életeket is maga alá temető délszláv polgárháború véres részegsége.

A nemzetállam-építés lázában szorgos kezek kutatták, ami szétválaszt, s takarták el Közép-Európa máig meglévő közös vonásait. A részegséget követő macskajaj mára mintha már kiszellőzött volna a fejekből. A visegrádi együttműködés persze nem a Monarchiát restaurálja, még véletlenül sem a bécsi Ballhausplatzra figyel. Viszont életre hívhatja Habsburg Ottó álmát, az együttműködő Közép-Európát.

Habsburg Ottó hazája, Közép-Európa kedveli az abszurdot. Már létezése is fricska Keletnek és Nyugatnak. Heideggert segítségül híva, nem tulajdonképpeni lét az övé. Az a hely, ahol lassan peregnek a percek a Fövenyórán, költők menekülnek szavak barlangjaiba, miközben koncentrikus körökben tágul a láthatár. Egyszervolt hely, ahol Krakkótól Ragusáig hasonlóak a vasúti pályaudvarok, s amely soknyelvűségéből, kultúrák színváltó elegyéből máig megőrzött valamit.

Magyarország is kedveli az abszurdot, hiszen már létezése is fricska germánnak és szlávnak egyaránt. Közteslét az övé is, hiszen minden oldalról önmagával határos. Mi is kedveljük az abszurdot: már a létezésünk is fricska, amely képébe nevet békét konferáló, rég elporladt cilinderes uraknak. Közteslét a miénk is, akarva-akaratlan, mi vagyunk a nemzet kinyújtóztatott karja. Az a hely, ahol már csak a szavak barlangja nyújt menedéket. Nálunk egyszerre szűkül és tágul a láthatár. Nekünk megvan az a képességünk, hogy gyarapodva fogyjunk.

Igaz, viharos szél fúj errefelé, amely kikacagja Danilo Kišt, Czesław Miłoszt, Tőzsért és a többieket. Goromba szél ez, amely népeket, nemzetrészeket ragad magával haragjában, máskor meg tűzvihar képében perzsel el milliókat – égő áldozatként. Ám szélcsend idején, holdas éjszakákon még mindig hallani a hegedűst a háztetőn. Máskor meg örmény kupecek árnyai bolyonganak. Harmadnap a tárogató hallik ott fenn, a Hargitán.

Tőzsér Mittel-figurája világpolgár a nemzet szemgödrében. A Trianon óta a kisebbségi lét útvesztőiben bolyongó felvidéki polgár traumái miatt eleve nem gondolkodik politikai nemzetben, a kulturális nemzethez való tartozás azonban számára egyszerre szűk és tág keret. Ezért fogalmazza meg önmaga kiválasztottságtudatát, a kisebbségi messianizmust. Ezért tágul számára a láthatár Közép-Európa felé.

A császári német hadicél-politika legfőbb törekvését egy német történész szellemesen a „törtetés a világhatalom felé” jelszavában ragadta meg. Nem meglepő tehát, hogy Mitteleuropa, azaz Közép-Európa fogalma az első világháborút megelőző német hadicél-politika tervezőasztalain született meg. A régi századforduló életerőtől duzzadó német nemzetállama a Monarchián keresztül a Balkánban látta a terjeszkedés természetes terepét.

A harmincas években Németország már Haushofer élettér-elméletének szellemében a végtelen keleti térségekre figyelt. Közép-Európa, a maga egymással acsarkodó kis nemzetállamaival, felvonulási tereppé fokozódott le. A történelem furcsa fintora csupán, hogy a második világháború német Südostraumából a szovjet birodalom külső peremére kerültünk. A térség feletti német dominanciát felváltotta Bizánc kései örököse, a Szovjetunió négy évtizedes uralma.

A közép-európai társadalmak a szovjet impérium évtizedeiben szembesülhettek azzal, hogy bár történelmi elkésettségük miatt hasztalan kergették a Nyugathoz való felzárkózás délibábját, a rájuk telepedő Kelet valami nagyon sötét és feldolgozhatatlanul idegen számukra. A hatvanas, hetvenes évek némileg szabadabb levegőjében a közép-európaiak kutatni kezdték, ami összeköti őket. Előbb az irodalomban, a kultúrában, majd idővel a politikában is újrateremtették – vagy megteremtették? – Közép-Európát. A mi Mitteleurópánkat.

Ismerve a német nyelvű népek történelmének szélsőségekre hajló ellentmondásait, nem véletlen, hogy a páneurópai eszme is németül fogalmazódott meg, lényegében egy időben a már említett Karl Hausfoher élettér-elméletével. A kalandos életű osztrák Richard Coudenhove-Kalergi gróf volt a páneurópai mozgalom atyja, akinek útja a bécsi szabadkőműves-páholyból a második világháború utáni európai egységmozgalom tényleges alakítójának szerepéig vezetett.

Az alapító atyák által felépített Európa Ház, bár valóban a béke megőrzését szolgálta, s ennyiben valóban a páneurópai eszme nemzetek fölötti pacifizmusának logikus folytatása, a kontinens keresztény gyökereire figyelt, és a nemzeti hagyományokat sem vesztette szem elől. Ezt a tradíciót tartotta életben Habsburg Ottó is a bajor keresztényszocialisták európai parlamenti képviselőjeként, hogy azután, amikor már lehetősége volt rá, maga is hozzájáruljon az Európa Ház kibővítéséhez.

A Pozsgay Imre és Habsburg Ottó társvédnökségével megvalósult páneurópai piknik éppen harminc éve nagy lépést jelentett Németország és nem mellesleg a kontinens újraegyesítése felé. Nem véletlen, hogy három évtized elteltével is aktuális az a köszönet, amit Magyarország a német kancellártól kiérdemel. Orbán Viktor és Angela Merkel soproni találkozója a magára találó Közép-Európa és a régiónkban egyenrangú partnert látó Németország jövőbeli gyümölcsöző kapcsolatának ágyazhatott meg. Ha minden jól megy, hamarosan Habsburg Ottó teste és szíve jelképesen újra összeforrhat. Ahogy egy korábbi kancellár mondta: összenő, ami összetartozik.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/35. számában)