Újra a vörös hacukában
Az 1849. július 2-i második komáromi csatában kis híján odaveszett Görgei Artúr tábornok. Napokon át élet és halál között lebegett, miközben a feldunai hadsereget le kellett volna vezetni Szegedre. Klapka György vezérőrnagy erre késve szánta el magát, végül Görgei indult el hadseregével. Vácnál azonban az oroszok útját állták, s bár az első csatanap magyar győzelmet hozott, beérkezett az orosz fősereg zöme
Miután a harmadik komáromi csatában Klapka áttörési kísérlete kudarcot vallott, július 12–13-án Görgei visszahagyta a II. hadtestet, s a 27 834 főre és 147 lövegre csökkent feldunai hadsereggel (I., III., VII. hadtest) elindult a Duna bal partján. Bátyja, Görgey Ármin alezredes vezette elővédjét, amely július 15-én reggel érkezett be Vácra, ahol gróf Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivánszkij tábornagy előretolt lovasságának egy része tartózkodott. Az oroszok Aszód felé húzódtak. A „száguldó különítmény” üldözésbe ment át, azonban a Dukai-hegynél már Grigorij Hrisztoforovics Zassz tábornagy csapatai fejlődtek fel.
A küzdelembe bekapcsolódott a hosszú menettől elcsigázott, Nagysándor József és gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy alatti I. és III. hadtest, de megérkezett Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornok is, azonban a további küzdelem abbamaradt. A rekkenő hőségben hét órát tartó ütközet egyben Konstantin Nyikolajevics nagyherceg tűzkeresztsége volt, a magyar tüzérség élénk tevékenysége az oroszoknak 200 fős veszteséget okozott és 20 ágyújukat némította el, míg a magyaroké 95 ember volt. Este Poeltenberg Ernő vezérőrnagy VII. hadteste is bevonult Vácra, ahol Görgei a püspöki palotában szállt meg.
Július 16-án délelőtt Markusovszky Lajos törzsorvos vette kezelésbe Görgeit, akinek Komáromban összevarrt fejsebét érzéstelenítés nélkül vágta fel, nehogy újra elgennyesedjen. Erről öccse, Görgey István, a besztercebányai 51. honvédzászlóalj századosa írt: „Bátyám, két karjával a nagy asztal szélén megtámaszkodva lehajtá fejét a vízzel teli mosdótál fölé, melyben egy bevetődött bolha úszkált (a szoba sokáig sepretlen állhatott e háborús időben). Ez mindig egyik oldalra cikázott. »Miért rugaszkodik ez mindig csak egy oldalra?« – kérdé bátyám. »Alkalmasint kancsal, vagy félszemére vak« – felelt az orvos, miközben a hosszú lépést az egyik sebszéli nyíláson kilógó végénél fogva gondosan kihúzta; aztán a platinából való vágányos kutaszt a seb két végén még nyitott egyik nyíláson be, a másikon ki, a közép forradás alatt keresztüldugta – bal kezével erősen megfogta a kutasznak nyelét, jobb kezével annak vágányába illesztette műtőkése éles hegyét és összeszedvén minden erejét, három nekifeszítéssel a sebnek időelőtti forradását végig, eredetleges hosszában fölmetszette. Bátyám pedig ezalatt unalmát bolhahalászattal űzte. Mikor vége volt a műtétnek, azt mondta: »Mégis megfogtam.« – Mikor az orvosnak arcára néztem, ez halálsápadt volt.”
A tábornok július 2-a óta először vette fel vörös zubbonyát, jeléül annak, hogy a harcot személyesen kívánja vezetni. Ugyancsak Görgey István örökítette meg a dukai harcmezőn látottakat: „Volt gyakran alkalmam végigmenni az elhagyatott csatatéren, hol a holtak szanaszét hevertek; de egyszer sem voltam annyira meghatva a látványtól, mint épen e napon. És különös! mi hatott meg inkább még, mint a sok magyar és orosz emberhalott? A sok sebesült ló, melyek három lábon állva, némelyik mind a két hátulsó lába nélkül, néma fájdalmában csöndesen ott legelészett a búzakeresztek között, melyek a tallót sűrű sorokban ellepték. Az orosz elesettek lobogós dzsidái nagy számmal hevertek körül. Huszár közembereink egyenkint leszállva, egyet-egyet fölvettek a földről s e diadali jelekkel díszelegtek hátunk mögött.”
Paszkevics főhadiszállása a váchartyáni Rudnay-kastélyba települt, Konstantin nagyherceg az ottani Gosztonyi-kastélyba kvártélyozott be. Gosztonyi Lajos földbirtokos közbenjárására menekült meg a település a felégetéstől, de a cserkeszek kirabolták. Itt halt meg kolerában az irreguláris lovasdandár parancsoka, Pjotr Szemjonovics Verzilin altábornagy, aki máig jeltelen sírban pihen a református templom kertjében.
A Váchartyán felé indított erőszakos felderítést követően Görgei este értesült arról, hogy tőle délre és délkeletre az orosz fősereg áll, vagyis arra az áttörés lehetetlen. „Görgey Artúr és hadserege örök hírnevére nézve (…) kedvező volt a pillanat, egy vakmerő támadással itt fejezni be dicsőségesen a katonai pályát, hadd teljék be a végzet felettünk.
De ő ellentállt a kísértésnek. Megemlékezett ígéretéről, hogy levezeti Komáromból a Maros–Tiszához a hadsereget. Meg akarta kísérleni; mikor Ceglédnek nem lehet, hát másutt.” Úgy döntött, kitér előlük, és a Rétság–Balassagyarmat–Losonc–Rimaszombat menetvonalon halad Miskolc és a Tisza felé, így Paszkevics erejét is képes lesz lekötni. Hogy hadmozdulatát leplezze, csapatai este 9 órától lépcsőzetesen kezdték meg a visszavonulást, de a menekültek szekérhada miatt a honvédek feltorlódtak a városban. Nagysándor idejekorán bevonta előőrseit, mire július 17-én virradatkor a volhíniai 6. – Konstantin nagyherceg nevét viselő – dzsidás-, a 15. és 46. doni kozákezred betört Vácra.
A küzdelemben az 1. hatfontos lovasüteg kartácstüze ellenére annak négy lövegét zsákmányolták, az ütegparancsnok, Voigt Vilmos főhadnagy súlyosan megsebesült. Görgei és Leiningen úrrá lett a káoszon: a III. hadtest és Görgey Ármin honvédei biztosították a többi seregtest kivonását és visszaszereztek három ágyút. „Ami ezután kerekedett – írta Görgey István –, azt az ütközetet kint a síkon Leiningen részéről – azt az utcai harcot bent a városban – (…) a beszorult oroszok leöldösését – az álmából ébredő lakosság rémületét – a szekeresek által eltorlaszolt utcákat s a házakból még mindig kirohanó hintóknak egymásba és a katonák közé keveredését, eszeveszett futását (amelyik kibírt bontakozni) csakhamar újból elakadását, puskaropogást, sortüzet, ágyúbömbölyt, embersikolyt, trombitaszót, dobszót közbe – a jelenetek elmehódító gyors változását – mindezt senki részleteiben nem képes leírni!”
A nagytemplom körüli utcai harcokban a Hunyadi-huszárok két százada jeleskedett, majd Kupa Hümér alezredes a Kisvácig jutott és fosztogatásba kezdő kozákokat kergette meg. A huszárok nem sokat teketóriáztak az elfogottakkal, Kupa alezredes a siketnéma intézetnél „a maga foglyait sorban falnak támasztja, és agyonlöveti”. Miután a várost kiürítette a feldunai hadsereg, Görgei személyes felügyelete alatt tüzérségi golyózápor közepette elbontották a dióshegyi hidat, hogy üldözésüket akadályozzák. „(…) Volt egy pillanat e napon, amikor az utóvédhad pusztulásának veszélye delelő pontját érte (mint a nap az égen), s a két hű barát, Görgey Artúr és Leiningen, egymás szemét keresvén, kezet szorítanak, s megfogadják egymásnak, hogy ha hát itt kell sorsuknak betelni – ám legyen! Aztán néhány honvédzászlóaljnak élén egy újabb hatalmas lökést intéztek előre a keményen szorító orosz túlerő arcába – s a pillanatnyi veszély egy időre megint elmúlik. A visszavonulást folytathatják (…)”
Leiningen minderről jegyezte fel a következőket: „Legszebb napom, mint katonának: nyolc órai küzdelmem az oroszokkal, egyedül.” A feldunai hadsereg bravúrosan csúszott ki a szorításból. A július 15–17-e közötti véres vesztesége 1400 főt tett ki, az 52 881 katonát és 234 löveget számláló orosz II. és III. gyalogoshadtest pedig 452 embert vesztett.
Vácra kemény büntetés várt. Paszkevics fel akarta gyújtatni, majd gróf Zichy Hippolit alsóvárosi plébános könyörgésére állt el szándékától, ám csapatainak két óra szabadrablást engedélyezett.
A haditerv ellenére Paszkevics nem Pestre tartott, hanem utánpótlási vonalait biztosítva Görgei üldözésébe fogott. Elmaradt a császári és a cári főerők egyesülése, Görgei mágnesként húzta maga után az oroszok felét, vagyis négyszeres túlerő eredt a nyomába, lehetőséget adva a Szegednél gyülekező magyar erőknek arra, hogy a több menetoszlopban arra tartó császári-királyi fősereget megverje.
