2021. december 12., 08:58

Minden nap imádsággal kezdem a reggelemet

Császár Erzsébet, a Galántai Szent Lukács Kórház általános orvosa kapta meg idén az „Az én orvosom” díjat. A doktornő húsz éve látja el és gondozza szeretettel pácienseit a galántai kórházban működő rendelőjében. A mátyusföldi régió közkedvelt és megbecsült gyógyítója.

orvos
Fotó: Katona Tamás
Császár Erzsébet, a Galántai Szent Lukács Kórház általános orvosa

Az orvos személyébe és tudásába vetett hit és bizalom alapján választ az ember háziorvost. Akihez bizalommal és reménnyel fordul, előtte nem fél feltárni a testi és lelki gyengeségeit, mindennapi problémáit. Szerencsés ember az, aki nagybetűs orvosra lel. A mátyusföldi Galántán, a városi kórház egyik modern és szép rendelőjében látja el pácienseit már húsz éve egy ilyen orvos, Császár Erzsébet. Aki ismeri, tudja, hogy Erzsi, Erzsike vagy Erzsi néni élete a gyógyítás, az orvosi eskü nála nem üres szólam. „Az én orvosom” díj idei kitüntetettjével a bizalomról, a barátságról, az orvoslásról és a pandémia miatt a feje tetejére állt világunkról beszélgettünk.

Egy ember életében mindig nagy kérdés a pályaválasztás. Nagyon fiatalon kell hozni életre szóló döntést. Ön mindig orvos szeretett volna lenni?

Nem akarok kliséket, frázisokat puffogtatni, hogy már kiskoromban eldöntöttem, hogy orvos leszek, mert segíteni szeretnék a szenvedőkön. Az az igazság, hogy gyermekkoromban – mint minden gyerek – én is szerettem volna űrhajós, postás, tehénpásztor lenni.

Hosszú évekig nem is gondolkoztam azon, mi leszek, ha nagy leszek. A gimnáziumi évek voltak a döntőek, ahol nagyon megszerettem a kémiát és a biológiát. Kezdődtek a kísérletek, a boncolások.

Ekkor már több rokonom járt az orvosira, ezeknek a külső hatásoknak köszönhetően döntöttem úgy, hogy én is az orvosi egyetemet választom.

Sokan mondták már, hogy a galántai magyar gimnázium kitűnő alapokat nyújtott ahhoz, hogy az ember egy komoly pályán induljon el. Önnek is ez az iskola volt az alma matere.

Minden magyar gimnazistának sokkal nagyobb erőbevetéssel kell küzdenie az első szlovák egyetemi évek során.

Eltart, míg átáll az ember egy teljesen magyar környezetből a szlovákba, de én is nagyon jó alapokat szereztem a galántai gimnáziumban. Kitűnő képzést kaptam szlovákból és a szaktantárgyakból is,

így a kezdeti szlovák–magyar egyenetlenség gyorsan megoldódott azzal, hogy szakmailag ugyanolyan jól értettem a magyarázatokat, mint szlovák társaim. Később az ember „belejön” az egyetemi évekbe.

Milyen út vezetett az általános orvoslásig?

A gimnázium után a pozsonyi egyetemre jelentkeztem. Az első évben sikertelenül. Egy évig dolgoztam az egészségügyben, majd másodszorra is nekifutottam a felvételi vizsgáknak. Ekkor már felvettek, és sikerült elvégeznem az orvosi egyetemet. Vonzódtam a gyökereimhez, ezért jöttem vissza Galántára.

Volt nekem helyem Pozsonyban is, de soha nem csábított a nagyvárosi orvoslás. Egyszerű orvos akartam lenni, aki a legközelibb, legbensőségesebb kapcsolatban lehet a pácienseivel, az emberekkel.

Így lett belőlem egyszerű falusi orvos. Amit egyáltalán nem bántam meg.

Érzett vonzalmat más szakirányok iránt? Sebészet, belgyógyászat…

Abban az időben besorolták az embereket, kijelölték, hogy hová kell a legtöbb szakembert felvenni. Sok általános orvos kellett. Volt ennek azonban egy nagy előnye, végigjárhattam az összes osztályt, a belgyógyászattól kezdve a sebészeten, a mikrobiológián át a bőrgyógyászatig minden egyes szakot. Akkor láttam meg, hogy milyen jó az, ha az embernek általános áttekintése van. Ekkor már nagyon örültem annak, hogy általános orvos leszek. Mikor végigcsináltam ezt a nagy-nagy „cirkulációt”, akkorra sajnos nem volt már szabad hely egyik körzetben sem. Viszont

nekem a gyakorlatozás évei alatt nagyon megtetszett a mentőorvosi szolgálat, és ott maradtam. Az ottmaradásomból közel tíz év lett.

Rendkívül „húzós” lehet egy mentőorvos élete.

Én ezt nagyon szerettem. Emberközeli csapattal dolgoztam. Mindegyikünk teljes szívvel-lélekkel teljesítette vállalt szolgálatát.

A legnehezebb mindig a betegre való várakozás volt. Mikor már megérkeztünk hozzá, tudtuk, mit kell csinálni. De míg ültünk a mentőben, és gondolkoztunk, mi lehet a baj, az roppant nehéz volt.

Én azt hiszem, a mentőorvosláshoz fiatal, energikus ember kell, és én ezt már nem tudnám végezni.

Végül sikerült körzetet kapnia Galántán. Mióta is látja el a mátyusföldi régió pácienseit a rendelőjében?

Tíz év után sem önszántamból jöttem el a mentősöktől, hanem mert megürült egy kis körzet, amit megkaphattam és el is vállaltam. Próbálgattam és még ma is próbálgatom építgetni a körzetemet egy nagyobb körzetté. Most pedig már húsz éve dolgozom családi orvosként.

Akkor ez is egy szép jubileum. Mennyi páciense lett két évtized alatt?

A kezdet kezdetén ötszáz beteget „örököltem” a körzetben, most ennek a többszöröse. Sokszorosa. De nem szabad elárulni, hány páciensem van. Ez orvosi titok…

orvos
Fotó:  Katona Tamás

Vesz még fel új pácienseket? El lehet egyáltalán érni a maximális számot?

Igen, van egy csúcs. A saját erőnkből kell kiindulni. Meg kell vizsgálni, mennyi beteget tudunk, bírunk ellátni teljes szakmai tudással.

Nem lehet a végtelenségig betegeket felvenni, mert akkor nem tudnám őket úgy ellátni, ahogyan szeretném.

Emellett a társadalomnak van olyan rétege, mint a hajléktalanok, az aszociális emberek, akiket mindenképpen fel kell venni a körzetbe.

Az ön rendelőjében általános jelenség az „ütemes”, ügyes rendelés. Soha nem kell sokat várni a pácienseknek. Milyen koncepció alapján lehet ezt megteremteni?

Sajnos a koronavírus-járvány óta ez azért egy kicsit felborult. De ha a „békeidőket” vesszük, akkor elmondhatom, hogy meg kellett tanulni az évek során megismerni a betegeket és ráérezni arra, melyik beteg az, akivel hosszabb ideig kell beszélgetnem még akkor is, ha kint mondjuk, tíz ember várakozik. És melyik beteg az, aki azért jött, hogy öt perc alatt összefoglalja a problémát, amire kezelést, gyógyszert szeretne tőlünk.

Szükséges, hogy jól ismerjük egymást. A beteg is engem, én is a beteget. Ebből a közös bizalomból fakad az, hogy rá tudunk érezni, mikor kinek, mennyi időre van szüksége.

Szabad összebarátkozni a beteggel?

Persze. Itt kérdés az, hogy ki mit gondol a barátságról. Én a barátságot bizalomnak nevezem. Természetesen ez nem olyan, hogy együtt járunk, mondjuk szórakozni a beteggel, de mindenképpen jó az, ha megvan az orvos és a páciens között a harmonikus, bizalomra épülő jó kapcsolat.

Ön talán a környék egyik legnépszerűbb orvosa. Sokan szeretik és bizalommal fordulnak önhöz segítségért. Ezt bizonyítja az is, hogy a napokban átvehette Az én orvosom díjat. Ezt az elismerést nem egy szakmai zsűri, hanem a társadalom tagjai, a páciensek szavazzák meg az orvosnak.

Sokáig nem akartam elfogadni még csak a nevezést sem! Úgy gondolom, ezt minden kollégám megérdemelné.

Mikor megtudtam, hogy mégis bekerültem, és mennyi szavazatot kaptam, s ahogy ott ültem a sok tudós professzorral a díjátadó gálán, még akkor is azt gondoltam, ezt az elismerést nem nekem kellene kapni.

De nagyon megörültem, és mindenkinek hálás vagyok a szavazatokért.

Az orvosi hozzáállása azonban belülről jön. Mi a krédója?

Egész életemben Korányi Sándor orvosprofesszor szavai inspiráltak. Itt csak őt lehet idézni.

„Önök olyan pályára készülnek, ahol Önök fölött ahhoz nem értő emberek fognak ítélkezni. Nagyon sokat követel az orvosi pálya, sokkal többet, mint azt ahogy Önök fiatalon elképzelik. Nem lesz szabad percük, nyugodt éjszakájuk. Azt az időt, amit más a családjának, szórakozásnak szán, Önök a betegeiknek fogják szentelni. Fáradtságuk nem lesz, idejük sem arra, hogy pihenjenek, amikor a betegüknek segítségre van szüksége. Mindezért sok jót, de keserűséget is fognak kapni. Ismerni fogják az embereket hibáikkal és erényeikkel együtt, úgy, mint senki más. Ha végül elmúlnak Önök felett a fiatalos érzékenységek évei, átérzik, hogy betegeik támogatása a legszentebb cél.” Mikor felvettek az orvosira, ezeket a sorokat egy levélben kaptam meg családi orvosomtól. Azóta is őrzöm, és bele-bele nézek, amikor elkeseredek, amikor nincs erőm.

Nagyon szép sorok. El kell azonban mondani, hogy az utóbbi két évben még nehezebb orvosnak lenni és megtartani ezeket a gondolatokat, mint valaha. Érezhető, hogy a járvány idején az emberek bizonytalanabbak és kétségbeesetten közelednek az orvos felé?

A második és harmadik hullám alatt tudatosítottam, hogy az emberek lassan jobban hisznek az álhíreknek és az áltudósoknak, mint az orvosoknak. Ez nagyon fáj és elszomorít.

De bizakodó vagyok, remélem, hogy ez a helyzet változni fog. Én ezen nem tudok változtatni, egyszerű falusi orvos vagyok, aki bizakodik, hogy minden jobb lesz és örül, ha a betegei is bizalommal fordulnak hozzá.

Feje tetejére állt minden. Egyre gyakoribb az orvosok körében a kiégés, az elkeseredettség. Mivel tud mégis megpihenni?

Most nincs sok időm a kedvteléseimre. Nagyon szeretek agyaggal dolgozni, kerámiával foglalkozni, festeni és repülni is. Ezekkel kompenzálok. A türelem cérna, s néha elszakadhat.

Én minden nap imádsággal kezdem a reggelemet, hogy legyen bennem elég türelem, alázat, és kapjak elég bölcsességet ahhoz, hogy jó döntéseket hozzak. Ez nagyon fontos az életemben.

Nyilván kell is a türelem és a bölcsesség, hiszen mióta megnyíltak a nagykapacitású oltóközpontok, ön szolgálatot teljesít ott is.

Oszlopos tagja vagyok a Nagyszombat megye által szervezett dunaszerdahelyi oltócsapatnak. Azt hiszem karácsonyig biztos fogunk még minden szombaton oltani. A második hullám legelején reagáltam a megye felhívására, miszerint a körzeti és az ambuláns orvosok jelentkezhetnek szolgálatra. Én azonnal jelentkeztem. Nekem jó tudni, hogy azok az oltakozók, akik a mátyusföldi régióból jönnek a dunaszerdahelyi oltóközpontba, találkozhatnak egy „hazai” orvossal is.

Becsületbeli dolognak tartom, hogy végigcsináljam ezt a szolgálatot. Segíteni kell.

Provokatív kérdés lenne az oltott-oltatlan problémát boncolgatni?

Egyértelműen oltáspárti vagyok. Mindenkinek javasolnám az oltást. Nem igaz, hogy ez egy experimentális oltóanyag. Igenis előkészített oltóanyag, amivel hatékonyan küzdhetünk a kórokozó ellen. Most ezt egyesek nem fogják fel. A kezelésnél egyébként nem teszek különbséget oltott és oltatlan között, de

vannak néha elszomorító eseteim, amikor olyan emberek ágálnak az oltás ellen, akikért egyébként az egészségügy munkatársai mindent megtesznek.

Én nem akarok senkit meggyőzni, de kötelességem felvilágosítani az embereket.

Általánosságban véve romlott vagy javult az emberek egészségi állapota az elmúlt évtizedekben?

Egyértelműen romlott. „Megérkeztek” a civilizációs betegségek. A stressz, a rohanás mind oda vezetett, hogy nem tudunk vigyázni az egészségünkre. Eljönnek a betegek a szűrővizsgálatokra, de az nem elégséges.

Az egészséget óvni kell úgy is, hogy mindenki odafigyel saját magára, hogy még orvoshoz se kelljen, vagy alig kelljen járnia.

Szoktak sírni az orvosok a betegeik miatt?

Sokszor, nagyon sokszor. Ezt a szomorú időszakot, ami most ránk szakadt csak úgy tudjuk szebbé tenni, ha együtt harcol a beteg és az orvos. Ha bizalommal fordulunk egymás felé, akkor lehet még idén is mosolygós, szép karácsonyunk.

Császár Erzsébet húsz éve rendel körzeti orvosként Galántán, előtte egy évtizeden át dolgozott mentőorvosként. A Galántai Kodály Zoltán Gimnáziumban érettségizett, majd a Comenius Egyetem Orvostudományi Karán diplomázott.  A Nagyszombat megye által indított dunaszerdahelyi nagykapacitású oltóközpontban állandó, rendszeres szolgálatot vállal. Idén kapta meg a közönségszavazáson alapuló " Az én orvosom" díjat.

Megjelent a Magyar7 2021/49. számában. 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.