2020. október 23., 19:17

Megélni a történelem viharait – a 95 éves gútai Tóth Tibi bácsi emlékezik

Olyan nem nagyon volt – válaszolt nevetve a gútai Tóth Tibi bácsi a kérdésre: mit gondol, voltak-e az elmúlt században olyan események, amelyektől jobb lett a világ. A gútai emberek mind ismerik őt, alacsony vázas biciklijén gyakran látni a városban, a vasárnapi misén is mindig jelen van. Olyan igazi nagypapa típus, jó sok humorral. Pedig, mint a huszadik század tanújának, neki sem volt egyszerű az élete.

Fotó: Vadkerti Neszméri Csilla

Tóth Tibi bácsi 1925. október 23-án született, Gútán. Mikor megkérdeztük tőle, milyen volt a 20-as és 30-as években Gútán az élet, azt válaszolta, poros. A gyereknek, állítja, minden falu nagy, sok huncutságot követtek el, sokat játszottak, mikor összejöttek az utcáról a gyerekek „volt nagy ricsaj”.

Tibi bácsira is azt mondhatjuk, a 20. század élő történelemkönyve,

aki ellátogat hozzá, sok történetet hallhat az eseményekről. Mint megtudtuk, voltak már nála sokan, kérdezték őt a zsidók üldözéséről, a leventékről, dolgozatokhoz, különböző tanulmányokhoz is keresték, és ő szívesen mesél, segít, válaszol. Azon szerencsés emberek közé tartozik, akik – falusiasan – igazán jól tartják magukat.

Érdeklődtem, mi a hosszú élet titka, válaszként egy nagy mosolyt kaptam, „az egészség,

soká élni csak egészségesen lehet, betegen nehéz lenne”

- mondta, a mai fiataloknak pedig azt üzeni, válasszanak rendes szakmát maguknak, akár kettőt is, hogy tisztességesen meg tudjanak élni, mert nem lehet mindenki diplomás, még ha néha könnyebb is az irodai munka.

Mivel Tibi bácsi az elmúlt évszázad nagy történelmi eseményeit megélte, kértem őt, meséljen, és ő mesélt, mesélt a bécsi döntésről, mesélt a jogfosztottságról, arról, hogyan jött haza fogságból, 1968-ról, és röviden az 1989-es rendszerváltásról is.

tibi bácsi
Fotó: Vadkerti Neszméri Csilla
1938: első bécsi döntés

Az első bécsi döntés idején 13 éves volt, „végig éltem azt a csere-berét,

nagy esemény volt, vártuk a felszabadulást. Természetesen nagy volt az öröm,

de ahogy telt az idő, úgy lohadt le. Az emberek elégedettsége mindig függött az életszínvonaltól, nálunk pedig jött a háború.”

A háborúhoz kapcsolódóan kíváncsiak voltunk, ő hogyan vett részt benne. Megtudtuk, levente volt. „A levente képzésre hetenként egyszer kellett gyakorlatra bevonulni. (gondolkodik) Az ifjúságot testben és lélekben előkészíteni a haza védelmére – ez volt a célja. Tudjuk ugye, hogy a trianoni szerződéssel megnyirbálták a hadsereget is, de a fiatalokat képezni kellett. Később jöttünk rá, ez nem volt más, mint előkészület a katonaságra és a háborúra, mert teljesen katonai felügyelet alá vonták a fiatalságot.” Elmesélte Tibi bácsi azt is, hogy

a környéken több bombázás is volt, nem Gútán, hanem a közelben,

féltették a hidakat nagyon, mert azok stratégiai célpontok voltak, a lakosság pedig a légitámadások ellen védtelen volt.

tibi bácsi
Fotó: Vadkerti Neszméri Csilla
A háború után

A háború utáni évekről is beszélgettünk Tibi bácsival. „A világháború után nagyon kellemetlen idők jöttek.

Gúta lakossága 94 százalékban magyar nemzetiségű volt, minden jogtól megfosztották a népet. Várta mindenki, hogy mi fog történni a békeszerződés aláírásakor, de tudjuk, hogy semmi jó nem származott belőle.”

Az ő családját végül nem telepítették ki, ők is megkapták a fehér cédulát, de mire útnak kellett volna indulniuk, a deportálást leállították. Szavaiból kiderül, hogy ő is igazságtalannak és érthetetlennek érezte a Beneš-dekrétumokat. „Egyszerűen

minden jogtól megfosztották a magyarokat, ez kimondhatatlan dolog volt, amit nehéz volt elviselni is.

A nyelvet sem bírták sokan, mert esetleg annyit tudott, amit az első republikában, az ember felcsípett itt-ott. A legtöbben a katonaságnál tanultak meg szlovákul, de a magyarokat nem vitték el katonának, mert megbízhatatlannak tartották őket. Ha munkára akartak volna toborozni, oda azért jelentkeztek volna, mert nagy volt a munkanélküliség a háború után, habár sokan hiányoztak is hazulról, mert fogságban voltak az emberek, de biztosan többen elmentek volna dolgozni Csehországba. De ennek tulajdonképpen az volt a célja, hogy a tömbben élő magyarságot szétzilálják". - mondja Tibi bácsi a deportálásokról.

Hazatérés a hadifogságból

Szóba kerültek a szovjetek, ekkor árulta el Tibi bácsi, hogyan ismerte meg a szovjetek módszereit, és ekkor derült ki, hogy ő is hadifogságba került, Németországban Landsbergben fogták el, miután, ahogy ő mondta: a nyilasok elvonszolták őket Németországba. Május 8-án estek fogságba „az amerikaiak zenebonáltak körülöttünk, 9-én meg vége lett a háborúnak. Látták, hogy fegyvertelen népség vagyunk, nem sokat törődtek velünk, ott hagytak minket, mint az emléket” - mondta Tibi bácsi.

Ő három hónapig volt fogságban, saját magukról kellett gondoskodniuk, semmilyen ellátmány nem volt, igazából felügyelet nélkül voltak.

„Mikor jöttünk haza, akkor ismerkedtem meg én is a szovjet módszerrel. A vonaton olyan tömeg volt, hogy a vonat tetején is ültek. Németországból jöttem, Pilsenből bocsátottak el minket, ott kaptunk egy 3 nyelvű igazolványt: csehül, angolul meg oroszul, de megmondták, ha az oroszok igazoltatnak, ne adjuk ki a kezünkből az igazolványt, mert volt, nincs.

Brünnben megállt mellettünk egy szerelvény, ami magyar hadifoglyokkal volt tele, a foglyok dörömböltek, kikéredzkedtek vízért, nagyon meleg volt, 28 fok volt. Júliusban 26-án, 27-én voltunk Brünnben. Ott álltunk az állomáson, kiengedtek két foglyot kísérettel vízért, de az őr egyedül jött vissza, megléptek a vizesek, ott a szerelvény mellett dolgozott egy vasutas, a fékeket ellenőrizte, bedobták a foglyok közé, a ruszkik elvitték a magyar hadifoglyokkal,

akkor tapasztaltuk, itt nincs törvény, darab-darab volt.

50-en voltak a vagonban, meg kellett lenni a létszámnak, élve, vagy halva. Én a landsbergi táborban voltam, onnan jöttünk haza. Összetalálkoztam egy zsidó gyerekkel, aki Nagymegyerről származott, aki annak idején hozzánk járt árubeszerzésre, egy nagykereskedésben dolgoztam Győrben, és ő azt kérdezte tőlem, 'akarsz hazajönni?', mondom 'hova?', hogy haza a Csallóközbe. Mondom, ki ne akarna, felíratlak, volt a válasz, így felírtak a zsidók közé, azokkal jöttem haza. Velük jöttem Brünnig, ott elbocsájtottak minket, ott kaptuk meg az igazolványt.”

Tibi bácsi 1945 július 28-án érkezett haza, a fogolytársai csak egy évvel később, tehát, ahogy ő is mondja, nagyon szerencsés volt. Brünntől Pozsonyig vonattal utaztak, de ott elakadtak, mert a fővárosból nem járt vonat sem Érsekújvár, sem Komárom felé (nem volt csallóközi járat, ahogy Tibi bácsi fogalmazott), egy másik állomásról indult vonat Nagymegyer felé, onnét pedig gyalog jutott el Gútára.

tibi bácsi
Fotó: Vadkerti Neszméri Csilla
1968

Tibi bácsinak az 1968-as eseményekről is volt mesélni valója, igaz, nem azért, mert részt vett benne, hanem mert éppen Magyarországon járt akkoriban: a kitelepített rokonokat látogatta meg Békéscsaba és Pitvaros környékén.

„Az egy nagy meglepetés volt, rokonoknál voltam elszállásolva Pesten, igyekeztem volna haza. Hajnalban ébresztett az unokatestvérem, hogy mi történt. Gondolkodtunk, akkor most mi lesz, háború vagy béke...

Az volt a szerencse, hogy az államelnöknek volt annyi lélekjelenléte, hogy nem dördültek el a fegyverek, nem volt öldöklés.

De lezárták a határokat, nem tudtam hazajönni, 2 hétig ott rekedtem Magyarországon, a család meg itthon. Izgultak, de útlevelem volt, nem migráns voltam.”

És Tibi bácsi mesélt...

A rendszerváltásról Tibi bácsinak az a véleménye, hogy egy sima fordulat volt, amikor mindent kiárusítottak, „elkótyavetyéltek” - ahogy ő mondta, piacot adtunk a nyugatnak, azért kaptunk szabadságot, ami „nem sokat ért abban az időben”.

… és Tibi bácsi mesélt, beszéltünk az 1965-ös gútai árvízről, a várossá avatásról, amely 1967-ben volt, a szövetkezesítésről, könyvekről, szabadidőről...

Családtagjaitól tudom, hogy Tibi bácsi minden gyermekének, unokájának, menyének tudja a születésnapját, és apróságokkal meg is lepi őket. Történeteiből egész kötetre való kijönne, ő mosolyogva várja szeretteit, amiben tud segít is nekik, például mogyorót tör, mint ott jártamkor, persze a munkát rögtön félbe is hagyta, mondván, az megvárja őt. És 95 évesen biciklizik...

Megosztás
Címkék