2022. április 4., 19:35

Győztes csaták, elvesztett emlékművek (I.)

Más idők járnak. A négy turul őrző tekintete sem figyeli már a Zobor alatt elterülő tájat, s a darabokra tört pozsonyi Mária Terézia-szobor „újjáéledése” is akár egy miniatűr hamis Michelangello díszeleg eredeti helyével szemben. De mi a helyzet a ´48-as emlékműveinkkel? Szép, mégis fájó emlékek, túrák jutnak eszembe erről a témáról.    

2.-most-igy-nez-ki-a-hodrusvolgyi-48-as-emlektabla-helye.-.jpg
A hodrusvölgyi emléktábla helye...
Fotó: A szerző felvétele

Botjára támaszkodva, lassan baktatott az öreg. Felfele ment a pénzverde irányába. Meg-megállt, mintha csak az idő sodrásán elmélkedne. Nézte, ahogy fényképezem a várat, majd hosszasan bámult a vártemplom irányába. Ekkor értem utol. Odkiaľ ste? Hova valósi? – kérdezte szlovákul. Komáromi, mondtam. Na, akkor maga magyarul beszél, ugye? – folytatta immár tökéletes magyarsággal. Meglepődtem, mert az ország szinte minden városában volt ugyan magyar ismerősöm, akiket túráim során ismertem meg, Körmöcbányán azonban valahogy nem számítottam erre. Arra meg aztán végképp nem, hogy ennyire szoros barátság szövődik köztem és Frici bácsi között. Az öreg, akit Körmöcbányán csak élő történelemkönyvként emlegettek, az elkövetkező években rengeteg helyre elvitt a környéken, s közben dőlt belőle a szó, mintha csak valamilyen helytörténeti könyvet olvasna. Sokszor jártam nála, s otthonában életét is elmesélte.

Gimnazista volt, amikor meghúzták a trianoni határokat. A magyar bányászati gimiből egyszeriben szlovák lett. Híres, nagy tudású tanárait elzavarták, s helyükre szlovák tanárok kellettek volna. Igen ám, csakhogy akkoriban Körmöcön senki sem tudott szlovákul, aki taníthatott volna.

Így történt, hogy Csehországból hívtak tanárokat, s a további két évet már cseh nyelven végezte. Nyugdíjasként a levéltárnak és a múzeumnak fordította a korabeli dokumentumokat, hiszen azok magyarul, vagy németül íródtak. Sokat mesélt a környék életéről, legérdekesebbek azonban az 1848-as szabadságharcról szóló történetei voltak. Mesélt arról is, hogy Görgei hadtestében sok szlovák honvéd harcolt. Ezért egy Erdősi Imre nevű pap minden reggel szlovákul is felolvasta a napi parancsot. Aztán útnak indultunk, hogy felkeressük a környékbeli ´48-as emlékműveket, esetleg azok hűlt helyét. A szélaknai, vagy a turcseki csata obeliszkjét, vagy a hodrusbányai, ma már nem létező „emléktáblát”.

A hodrusvölgyi emlékmű
hodrusvölgyi
Fotó:  A szerző felvétele

Az eredeti fehér márványból készült emléktáblát a Szitnya Kör állította 1883-ban. Ezt még a második világháború alatt tönkretették. Hosszú ideig nem lehetett helyrehozni, majd 1999-ben a Pro Pátria Honismereti Szövetség vörös márványból készített egy új emléktáblát. Rövid ideig élt. Összetörték, ezután egyszerűbb műanyag lapon próbáltak emléket állítani az itt elesett honvédeknek. Ám azok, akikért életüket áldozták a hősök, ezt is összetörték. Ma az emlékhelyet már a fák is benőtték, s csak a műanyag tábla egy pici darabkája emlékeztet a hősökre.

Az út túlodalán, a Véres kútnak nevezett részen egykoron állt egy obeliszk annak a 19 honvédnek az emlékére, akik ebben a csatában estek el, s ide voltak eltemetve. Mára nyoma sincs az emlékműnek.  

A hodrusbányai ütközetről Görgei így ír emlékirataiban: „Az ellenség vadászai már oly közel jártak hozzám, hogy nyugodtan célba vehettek. Meg is tették; de szerencsére én az erősen lejtő hegyi úton minden lépésemmel a célvonal alá süllyedtem, és csak a csákómat érte az a golyó, amely az agyamnak volt szánva; a többi pedig éppenséggel ártatlanul fütyült el fölöttem. Az ellenség felől egy nekivadult nyerges ló vágtatott el mellettem. Vagy száz lépésre tőlem elfogta egy huszár egy sebesült és gyalog vánszorgó pajtása számára, akit nem akart a veszedelemben sem elhagyni. Fel is segítette a lóra, majd véletlenül engem is megpillantott, odavágtatott hozzám és fölajánlotta a saját lovát, mondván hogy az én életem többet ér az övénél”. 

A Görgei-alagút
Görgei alagút
Fotó:  A szerző felvétele

Legszebb sétánk a Szkalka hegyen lévő Görgei-alagúthoz vezetett. Először a Szent Anna-kápolnával csaknem szemközt lévő 1848-as obeliszknél álltunk meg. 1899-ben a Körmöczbányai Magyar Egyesület a ´48-as honvédek tiszteletére egy vasból készült hatalmas emlékművet állított, melynek tetején egy óriási turulmadár vigyázta a tájat. E vasból készült emlékműről ma már Körmöcbányán is kevesen tudják, hogy ´48-as emlékmű. 1928-ban ugyanis ezt az obeliszket is első világháborús emlékművé alakították át sok más társával együtt az országban. Vajon miféle fortélyos félelem igazgat e tájon? Hol „Testvért testvér, apát fiú elad...”. Először emléket állítanak apjuk, nagyapjuk hőstettének, majd az unokák lerombolják és átalakítják? Ráadásul néhány éve eltűnt.

Az ottmaradt pár vaslemezkéből eltettem néhány darabot emlékbe. Annyira felháborodtam a történteken, hogy utána is jártam. Egy vihar döntötte le, de helyreállítása szintén nagy vihart kavart, mert volt olyan történész, aki az eredeti, nem pedig a „hamisított” emlékművet szerette volna visszaállítani. Érdekessége, hogy nem egy győztes csata emlékére készült az obeliszk.

Aulich Lajosnak a január 16-i győztes turcseki csatában nagy veszteségei voltak, így visszavonult Körmöcbányára. Guyon Richárd pedig a január 21-i szélaknai vereség után Selmecbányára vonult vissza a magyar haderők egyesítésére. Az osztrák azonban meglehetős túlerőben volt. A körmöci bányászok megoldották a gordiuszi csomót, s egy győzelemmel felérő ötlettel álltak elő. E szerint egy alagúton keresztül vonták ki a honvéd hadtestet a harapófogóba került városból. Már régóta létezett egy beszakadt alagút a Szkalka hegyen Besztercebánya felé. Ezt az alagutat vájták ki újra, hogy az éjszaka leple alatt kiosonjanak a városból, s újra egyesíthessék a magyar haderőket, dicsőséges győztes csatákat vívni. Nagy szerepe volt tehát ennek az alagútnak a ´48-as szabadságharcban. Ezért emelték az emlékművet. Frici bácsinak az I. világháború borzalmai után végig kellett néznie, ahogy leverik a turulmadarat az emlékműről, majd átalakítják csehszlovák emlékművé. Nem messze az alagúttól, a Szkalka hegy oldalába is elhelyeztek egy emléktáblát a sziklába vésve. Mikor ott jártunk, csak a hűlt helyét találtuk, de Frici bácsi megnyugtatott. „Mikor a vandálok kivésték, mi megszereztük tőlük. Ne izgulj, a tábla ott van a bányászati múzeum alagsorában, írásával lefelé fordítva a talajon. Majd ha eljön az idő, visszahelyezzük”, mondta. 

Sokszor jártam arra, de Frici bácsi sajnos nem érte meg a tábla visszahelyezését. Tavaly ősszel, amikor fiammal voltam ott, nem akartam hinni a szememnek. Az eredeti tábla visszakerült a helyére. Sőt a Görgei-alagutat is felújították. Úgy látszik, az öreg odafent szólhatott néhány jó szót az érdekünkben. Igaz ugyan, hogy az egykori alagút jóval szélesebb volt, de lehet, nem akarják, hogy a magyar ágyúk ismét átférjenek rajta. 

A viccet félretéve, gyönyörűen rendbe hozták, s ezért dicséret illeti a Körmöcbányai Bányászati Múzeumot, no meg Frici bácsit, akinek gravírozott portréja ma már ott díszeleg a körmöci levéltár bejáratán. A dicsőséges tavaszi hadjáratnak számos emlékművet emelt az utókor, ezek nagy részét azonban megsemmisítették, összetörték, vagy átalakították. Gyönyörű, művészien kidolgozott szobrokról és emlékművekről van szó. A többségében magyarok lakta területeinken, például Nagysallón vagy  Komáromban szerencsére megmaradtak ezek a mementók, bár Klapka szobrát is sokáig egy fáskamrában rejtegették.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.