2021. május 9., 20:40

Az őrállók följén (III.)

Az Őrség Magyarország délnyugati részének dimbes-dombos vidéke. A valahai országvédők, az őrt állók leszármazottai élnek e tájon, s fogadják a népi emlékekben gazdag terület látogatóit. Bajánsenyén folytatjuk barangolásunkat.

orseg
Médialapozó
Bajánsenye, helytörténeti kiállítás

Bajánsenye Őriszentpéter közelében fekszik. Itt született nemesnépi Zakál György, gyülekezet- és iskolaszervező, templomépítő, az Őrség utolsó őrnagya 1761-ben. Az Eőrséghnek leírása című munkáját az első magyar tájmonográfiaként tartják számon. Emlékét a református templom falán tábla őrzi, akárcsak a Pálóczi Horváth Ádámét, aki az őrségiek jogainak védelméért állt ki a Batthyányakkal szemben. Az ő polihisztorságát Csokonai verselte meg a Horváth Ádámhoz című költeményében. Ebből a táblán olvasható részlet: „Ő az, aki magyar hangra tanítja az erdőket.” A gályarabságra elhurcolt, a 17. századi ellenreformáció során hitét meg nem tagadó negyven prédikátor emlékét pedig kopjafa őrzi a templomkertben.

Háromszáz helyett harmincnyolc gyerek

– Az Őrségben letelepített határvédők, hogy el tudják látni a családjukat, az átlagosnál nagyobb birtokokat kaptak. Azért használom a birtok kifejezést, mert az magában foglalja a művelési ágakat: az erdőt, a szántót, a rétet. A családi birtokoknak általában a fele volt erdő. Az erdő mindig létbiztonságot adott. A szántónak nagyon gyenge a termőhelyi adottsága a mi vidékünkön, tíz aranykorona körül van, egy Fejér megyei területen például negyven – mondja Gyürke Gyula, a község polgármestere. A mai Bajánsenye a történelmi Őrség négy településéből áll. A II. világháború időszakában ezerszáz lakosa volt, ma alig ötszázan vagyunk.

A nagyobb birtokok miatt az őrségi családok többsége kuláklistára került, a településünkön élők nagy százaléka a Hortobágyon kötött ki: ötvenkilenc személy, tizennégy család. A mai Bajánsenye turisztikailag nem a frekventált települések közé tartozik, a Kerka völgyében helyezkedik el, mindig is a térség gazdasági központja volt.

1905-ben, amikor elkészült a Körmend–Muraszombat közti vasútvonal, nagy rakodóállomás épült itt, a Belső-Őrség ellátására. Utána téglagyár, hengergőzmalom és nagy fafeldolgozó üzemek működtek. A nyolcvanas évek közepén háromszáz gyerek járt ide iskolába, ma alsó tagozat működik harmincnyolc gyerekkel, a felső tagozat Őriszentpéterre jár. Van óvoda, bölcsőde, művelődési ház, hivatali kirendeltség, posta, háziorvos, védőnő. Alapvetően az ötszáz fő lakoshoz képest elég sok feladattal vagyunk terhelve.

Sok helytörténeti kiállítást láttam már életemben, de bizton állíthatom, hogy az itteni az összeszedettségével, tisztaságával, elrendezésével kiemelkedő. A foglalkozások eszközeit kedves arcú, életnagyságú bábuk teszik élővé, s a gyűjtőmunka kitér a település történetét érintő dokumentumokra is. Van, ami örök. Például a Postatakarékpénztár tablójának csekkjein az elismervények 1938-as, 1939-es-szelvényein (amiket a Singer varrógép Rt.-nek fizettek az asszonyok) ismerős termék reklámját olvashattam: „Mosószer, ha sok is akad, Persil mindig Persil marad.” A községben református olvasókör is tevékenykedett, a 19. század végén hetvenkét tagja volt. Tizennégy lapot, folyóiratot olvashattak. A kiállításról kijőve parkoló kisbuszokba botlunk, tényleg sok az önkormányzat feladata: az iskola konyhájáról hozták ki a segítők az ételhordókat, és szállították az ebédet a környék rászorultjainak.

A fazekasság bölcsője

Magyarszombatfa a fazekasok hazájaként él a köztudatban, az itteni fazekasság a kulturális-szellemi örökség jegyzékének része 2014 óta.  Albert Attila, a falu polgármestere is népi fazekas iparművészként műveli a mesterséget, s a műhelyében látott darabok alapján mesterfokon.  Honnan származott ide a fazekasság, amit már a középkorban műveltek?

– Az Észak-Olaszországból errefelé vándorló fazekasoktól vették át a szakmát az itteniek, de ehhez kellett a jó minőségű agyag – meséli a falu vezetője. – Kialakult a paraszti fazekasság; tavasztól őszig az emberek a földeken dolgoztak, majd télen a férfiak bevonultak a korongozószobákba, a műhelyekbe, a csinálószobákba, a kamrákba, melyik forrás hogyan említi. Az őrségi fazekas díszítőművessége a puritán felületet jelenti. Ennek egyik oka, hogy a református lét mellőzi a külsőségeket. Másrészt az elkészült alkotásokat más környezetben, például Somogyban adták el, így vélhetően jobban adaptálható volt a díszítetlen, vagy kevéssé díszített kerámia, mintha egy ismeretlen jelképrendszert vittek volna oda. A formavilágban érezhető a mediterrán hatás.

 A korongolt alkotásoknak jelenleg is van piacuk belföldön, de a külföldi fesztiválokon is keresettek.

A polgármestertől megtudjuk, hogy míg a vörösagyag tárolóedények készítésére, a szürke főző- és sütőedények készítésére alkalmas. A korongozás alapanyagát ma már nem a mester keresi meg és ássa ki, hanem megvásárolják. A máz kinek-kinek saját fejlesztése, titka. Jelenleg hat műhelyben kilenc fazekas dolgozik.

Albert Attila saját késztetésre működtet egy ingyenes szakkört a helybéli gyerekeknek, azért, hogy „a lelkük elválaszthatatlan része maradjon a fazekasság, mint érték”. A kétszázhatvan lélekszámú falucska Fazekasházában is míves korongolt tárgyak sorakoznak. Szemmel látható a használhatóságra törekvés, kevés festett darabot látunk. A díszítés nyomatokkal, fogatással, búgatással, rezegtetéssel történt. Az abroncsozás, amit egy 1888-as, kiállított edényen láthatunk, megkülönböztetésül is szolgált. A tárolókat több körben fonatokkal látták el, a három fonat például a zsír tárolására utalt. A Fazekasház melletti gondozott tér ad helyet a fazekasnapoknak, a nemzetközi korongozóversenynek, mellette a gyermekeket játszótér csalogatja.

Az Őrség legnagyobb kincse

Velemér hívogató látványosságához, a középkori Szentháromságnak szentelt templomhoz is elvezet a Sárgaliliom tanösvény. Érkezésünkkor a napsugarak a lombtalan fákon keresztültörve fényes csíkokkal ékesítették a harmonikus építészeti formák puritán, erődszerű ablakokkal megbontott falát.

A pusztulásnak indult szent hely rekonstrukciója sok falfestést megmentett. Belépve szinte mellbe vágja az embert a formák, a színek és az alakok szépsége. Különlegességnek számít, hogy a 14. században alkotó festő, Aquila János a bibliai jelenetek és személyek mellett a saját képmását is megfestette. Az erdei tisztáson magányosan álló templomból valami meghatározhatatlan erő sugárzik, nem csoda, hogy évről évre egyre többen kötik össze életük fonalát a falai között.

Velemér címerében is feltűnik a templom a nap és a hold mellett. A közelben található a falu temetője, ahol még felfedezhetünk néhány sökfát, a halott tiszteletére állított kopjafát. Ha a földbéli részük elporladt, lejjebb ásták azokat. A puritán faragások többsége már elmosódott. Emlékhelyet állítottak a háborúk elesetteinek és a kitelepítetteknek is.

– Vas Pál bácsi és neje, Ilka néni élt itt – kezdi ismertetőjét Soós Kálmánné Hermann Gyöngyi, a falu alpolgármestere a tájházban. – Ez a ház 1899-ben épült, hagyományos őrségi módon. Nagyon jó a természetes klímája. Légvonalban innen 500–800 méternyire esik a szlovén határ. Unokatestvérem él odaát. Most, a pandémia idején nem mehetünk, de máskor disznóvágás, névnapok, születésnapok, öröm-

ünnep, bánatünnep esetén mindig együtt ültünk az asztalnál. Velemérnek a háború után háromszázötven lakosa volt, ma hetvennyolcan lakják a falut, öt család számít őslakosnak. 

Azt is megtudjuk, hogy a kis faluban nincs óvoda, iskola, munkalehetőség, igaz, eladó föld sem igen, mivel sokan hétvégi háznak veszik meg az egykori portákat, a földeken pedig sok helyütt idegenek gazdálkodnak. A kiút a turizmus, ezzel foglalkozik az ősöktől örökölt gazdálkodás mellett az alpolgármester és a férje is.

Szentgyörgyvölgy kiemelt látnivalója a református templom, kazettás mennyezete lenyűgözi a látogatót. Belépve szinte a mennyben érzem magam: a kék mennyezetet könnyed bárányfelhők borítják, a bejáratnál és középen két egymástól elütő színű napvirág bontja meg a sorukat. A kék szín köszön vissza az úrasztala hímzett fehér terítőjén is. Az egész templombelső összhangot áraszt.

Nemes Patkó András református tanító az 1839. évben alkotott itt, a bejáratnál a leszármazottak köszönőtáblája látható: „Minden ecsetvonása az élet szeretetét, a munka örömét és a hit biztonságát sugározza.” A kitelepítettek emlékműve ebben a faluban is megtalálható, hiányzik ugyan a névsor, bár úgy tudom, mivel jómódú gazdák lakták a települést (ez a megmaradt házakon is látszik), sokakat hurcoltak el innen annak idején.

a veleméri Szentháromság-templom
A veleméri Szentháromság-templom

E tájon furcsa szavakat hallhatunk, némi középkori beütéssel, sok „u” betűvel, mint például a „bubosturu”. Ez füstölt, kúp alakban tartósított túró, ami a „hőkön sütt” pereccel együtt a Muravidéki Magyar Értéktár részét képezi.

Más helyi étkek például a krumpliprósza, a szilvás és a hántolt kölesmálé (Hermann Gyöngyi jóvoltából megkóstolhattuk még melegen) és a gobonca. Utóbbi laskaszerű tésztás étel, amit csutrival is töltenek. S hogy mi a csutri, azt a szalafői Lugosi Arnoldné Lenke nénitől tudjuk meg.

– Régen termesztett répa, ma kezdik újra. A színe sárga, a formája alaktalan, rögös, nem sima. Lehámozva, reszelve, dinsztelve kerül a tésztába. Tejet kell adni hozzá, mert nem olyan nagyon leves répa.

Aquila János arcképe
Aquila János arcképe

Sok helyen jártunk az Őrségben, de nem mindenütt. Szívesen keresnénk fel alkalmas időben a fesztiválokat: a Pünkösdi Összművészetit, Virágzás Napjait, a Hétrétországot, vagy például a Szarvas József színművész által megálmodott Pajtaszínházat és a Galériát Viszákon. Az őrségi emberek, akiktől segítséget, információt kértünk, akikkel találkoztunk, beszélgettünk, készségesek, értelmesek és a szűkebb pátriájukat szerető emberek. De bizony, még most is felhangzik szájukból Az Őrség panasza.

Megjelent a Magyar7 2021/18.számában.

Sökfák a veleméri temetőben
+2 kép a galériában
Megosztás
Címkék