2021. április 25., 17:21

Az őrállók földjén (II.)

Az Őrség Magyarország délnyugati részének dimbes-dombos vidéke. A valahai országvédők, az őrt állók leszármazottai élnek e tájon, s fogadják a népi emlékekben gazdag terület látogatóit. Szalafőn folytatjuk barangolásunkat.

orseg_2_2_pityerszeri_haz_1

Az Őrségi Népi Műemlékegyüttes Szalafő kiemelkedő látványossága, de a többi falu is rejt épített és tárgyi örökséget, sőt szellemi kincsre is bukkanhatunk. Szalafő mintegy kétszáz főnyi lakosa hét szeren oszlik meg, amelyek egymástól több kilométernyi távolságban vannak. A falu a nevét az itt eredő Szaláról kapta, amiről Batha Kálmán így ír a Szála vagy Zala című versében: „Hol a Zala születik, nem e néven ismerik. / Ott még ősi Szála ő, / S ahol ered; Szalafő. / Ott, ha útja erre visz, átlépheti öreg is / …S mire a nagy Vízhez ér, / Már nem patak, nem kis ér. / Nem csibegő-csobogó, hanem igazi folyó.”

Szalafő és a heraldika

A faluház a közösségi események színhelye, kedves az előtte levő kis tér elnevezése: a Hegyek Vándorai. A név a visszatérő látogatók egy csoportja előtt tiszteleg, akik szívecskékkel jelzett körtúrát jelöltek ki, amely tizenkét kilométeren keresztül vezeti körbe a falu minden nevezetességén az érdeklődőt. A faluház előtt hétágú, egykor valóban élő, jelképes motívumokkal kifaragott életfa nyújtózkodik az égnek, de nemcsak felfelé, ágai ügyesen egy-egy szer irányába mutatnak. Megtalálhatjuk rajta Szalafő címerét is, amelynek motívumgazdagsága (kettéosztott pajzs, vár, páncélos lovag kardja, hegyén török fővel, indák, korona, betlehemi csillag) heraldikai érdekesség. Közelében egy jégvermet láthattunk. Ezt látva felidéződik bennem a Duna partján lakó nagymamám elbeszélése, hogyan vágták a befagyott folyóból a jeget, ami szalma közt még nyáron is megmaradt.

Az újonnan épült sportpályákra is büszke lehet a falu, s a megújított templom mellett a plébánia felújítását is tervezik. A községből az ötvenes években kitelepítettek emlékét egy kis téren tisztelik, nevük felsorolásával, kitelepítési helyük megjelölésével. Érdekes gyűjteményt rejt az egykori iskolaépület egyik terme: egy futballmezgyűjteményt.

– Szalafő sok mindent megpróbált meglovagolni, hogy a turizmust fejlessze az elmúlt időszakban, s ennek van eredménye – mondja Lugosi Arnold, a falu dinamikus polgármestere. – Ehhez az elődeink öröksége is hozzátartozik. Fontos a pityerszeri Műemlékegyüttes, amit az Őrségbe látogatók kilencven százaléka felkeres. Megpróbáltunk minél több dolgot felfűzni, hogy az emberek sok turisztikai attrakciót lássanak. Fontos kihangsúlyozni, hogy Szalafő nem akar vezértelepüléssé válni, jó erős akar lenni, ami nyomja a márkanevet. Szeretném, ha sok ilyen falu lenne, erre vannak kezdeményezések. Az Őrséget együtt kell „eladni”. A tájegységeket meg kell különböztetni, azonban az őrségi, hetési, vendvidéki együttműködésnek lehetnek eredményei. A település a rendszerváltásig elzárt, iparilag fejletlen volt, eléggé félreesett, de itt maradt meg a legtöbb építészeti érték, házak, pajták, lugasok, kútházak, s létezik még a szeres településszerkezet. Innen tudtunk elindulni a kilencvenes években. Ha valaki szeretett volna valamivel foglalkozni, itt akart házat venni, felújítani az itteni formáknak megfelelően, azt mindig is támogattuk, mert nem éreztem konkurenciaharcnak.

Faboronás régi házak

A Szalafőre látogatók elsősorban az Őrségi Népi Műemlékegyüttest, a madárnevet viselő Pityerszert keresik fel. Itt átélhetjük Kapornaky Gyula Szalafő című versének kezdő sorait: „Faboronás régi házak / múló idővel csatáznak.” Az itt látható épületek nem skanzen részei, hiszen többségük eredeti helyén képviseli az egykori paraszti élet arányos épületeit: a boronaházat, a füstös konyhát, a kerített házat, ami a vadak ellen védte a jószágot. A termények őrzésére szolgáló kástut emeletes formában is építették.

A bemutató területét ügyesen használják ki ismeretátadásra. Különleges, elfeledett gyümölcsfák sorakoznak a kertben, érdekes az ismertető táblákat olvasni. A jellegzetes állat- és növényvilággal interaktív táblácskák ismertetik meg a látogatót. A vidék jellegzetessége, a tökmagolaj sajtolásának eszközeit is láthatjuk itt. A tökmagköpesztés, a pucolás egykor téli esték közös „mulatsága” volt.

Az „Őrség dalos madarának”, Forján Kálmánné Vörös Nellinek egy kis szoba őrzi az emlékét. Kéziratos dalfüzetét végiglapozva az interneten találtam szalafői nótákat: „Szalafőbe két úton kell bemenni…”, „Szalafői zöld erdőben van egy sír…”  A gyerekek kedves állatfigurákkal benépesített fajátszótéren vezethetik le fölösleges energiáikat. A szer széléről kilátás nyílik más szerek felé, itt padon megpihenve olvashatjuk az ősök tiszteletének sorait. Már 1286-ban léteztek a ma is használatos családnevek: Balogh, Batha, Laczó, László, Pap, Tamaskó, Törő, Zsoldos. Egy oszlopon az Őrséghez kötődő néprajzosok nevét tüntetik fel.

orseg_2_3_kodisallasos_haz_szalafon_1
Régi fajok éltetése

Pár száz méterrel a szlovén határ felé sétálva különleges kilátóra kapaszkodhatunk fel: a magaslatról bölényeket és vadlovakat csodálhatunk meg. Az Őrségi Nemzeti Parkban küldetésnek tekintik a régi fajok megmentését. A bölények a legnagyobb testű európai szárazföldi emlősök, a 18. századig a Kárpát-medencében még vadon éltek. A békésen legelő jószág mit sem tud arról, hogy pár évtizeddel ezelőtt még szinte határsértőnek számított volna. Szalafőnek őserdeje is van, ezen a fokozottan védett területen 1950 óta egyetlen fát sem vágtak ki, s nem is ültettek. A kutatóhely a természetes folyamatok megfigyelésére szolgál. A Kömpe szeme nevű kilátóból – akár egy hintában ülve – tekinthetünk körbe a dombokon, a lemenő nap fényében messziről világít Templomszeren az Isten házának fehér tornya.

Nagyrákos lakosainak száma nem éri el a háromszáz főt, tájékoztat Németh Istvánné Balogh Eszter polgármester. Ízes magyarázatával járhatjuk be a saját termesztésű rozsszalmával fedett tájházat és a mellette levő kovácsműhelyt. S hogy mit viseltek egykor a faluban?

– Otthon szőtt vászongatya, otthon szőtt, pamutanyagból készült rékli volt a viselet – emlékezik vissza mindenki Eszti nénije. – Még az ötvenes évek elején is otthon szőtt vászongatyában jártak a férfiak, amit aztán nem hetente, meg nem havonta mostak ki, hanem majd a tavasz meg a nyár végén. Beáztatták, megfőzték hamuból a mosószert, abban kifőzték. Levitték a Zalához és ott lapickával megveregették, kitették a fűre száradni, és fehéren vitték haza. A faluban a lakosok között nagyszámú a nyugdíjas, de szerencsére elég sok a szerény és a serény is. A férfiak a közeli városokba járnak, vagy a környező falvakba, idénymunkát ad egy jól működő kertészet is. Sajnos, amiből negyven évvel ezelőtt éltek az emberek, abból ma már nagyon kevesen. Akkor – tudom, mivel csarnokban tejkezelő voltam – egy ívnyi papírra ráfért huszonnyolc név, s két és fél ívnyi tejszállító volt. Tíz évvel ezelőtt már csak annyi gazda volt, hogy egy kezemen meg tudtam számolni. Én ki merek menni a szüleim sírjához, mert nem hányhatják a szememre, hogy elherdáltam, amit rám hagytak.

Kié a föld?

Az 1928/29-es tanév tájházi fotóján szereplő egyik kislány májusban lesz százéves. A fotók sora a polgármesteri hivatalban folytatódik. A faluban fényképész lakott, így sok eseményt, személyt megörökített. Színes életről tanúskodnak a felvételek: színdarabok előadása, farsangi mulatság. Az utóbbi a rönkhúzás hagyományát is bemutatja. A farsang volt az esküvők ideje, s a szokás az idősebb, házasulandóknak szóló figyelmeztetés volt, felhívás keringőre. A házasságkötés paródiájával, álmenyasszonnyal, álvőlegénnyel, az egész falu részvételével, jelmezesekkel húzták a kivágott fát. 1944-ből az ezüstkalászos gazdatanfolyam résztvevőiről láthatunk felvételt.

A falu gazdálkodására jellemző, hogy napjainkban már csak öt százalék a földműves, a földek többségén külföldiek gazdálkodnak. Moldova György egyik interjúalanya mondta az Őrség panaszában: „A földeken virágzott a hajdina (…) Nagyon szerettük, minden másnap hajdinás bélest ettünk. Sűrű, barna, egészséges méze volt, állítólag Ferenc Józsefnek is ezt hordták fel reggelire.” A valaha jellemző hajdinát már nem lehet termeszteni, mert a földben sok a nitrogén, nem él meg benne.

Fatáblácskán sajtszelet mutatja az utat a Németh-porta felé. Az ősöktől örökölt házi gazdaságban a szülőktől átvett gazdálkodási szellemnek megfelelően állatokat tartanak, javaikat feldolgozzák. Eszti néni, az „Őrség mesemondója” cím büszke birtokosa járja a környéket előadásaival, a nép ajkán megőrzött kincsekkel. Minket is megörvendeztet egy történettel. Ebből tudjuk meg, hogy mit jelent a pemet: „Kukoricacsuhéból van fonva, rúdra rákötve. Vízbe áztatták, és azzal söpörték ki a zsarátnokot, a parazsat a kemence aljáról.” Gorza Sándor Szülőföldem, Nagyrákos című összeállításában sok érdekességet ír le falujáról, de a tágabb Őrségről is. Például, hogy a török időkben – a füstadót, s házankénti beszolgáltatást elkerülendő – összeköltöztek az itteniek, s egy házban akár húszan is laktak.

orseg_2_4_kompe_-szeme_kilato_a_lemeno_nap_fenyeben_0
Fapalló és tőzegmoha

Pankaszon az 1755-ben épült műemlék harangláb csábít megállásra. A fazsindelyes, zsúpfedeles építményt a környék szegény reformátussága emelte, egyrészt templomra nem futva a pénzükből, másrészt, mert II. József türelmi rendeletéig csak a katolikus templomokhoz engedélyeztek toronyépítést. A harangláb mellett boronafalú népi kovácsműhely ablakán kukucskálhattunk be, meglesve a régi szerszámokat.

Az elhanyagolt Vadása-tó az 1960-as évek végén kelt új életre. Felső, kisebbik része vadregényes, a nagyobbik, alsó vízfelület a horgászokat és a fürdőzőket szolgálja. A tó megkerülhető a Rókalyuk turistaösvényen, aminek elnevezése onnan ered, hogy a tápláló patakok mentén nagyon sok róka élt. Az állatok így lettek a tó névadói: vad-ásta, azaz Vadása. Sajnos az épített környezet eléggé kiábrándító, a népi hagyományok feledésbe merültek, szemmel láthatóan üzleti érdekek mentén húzták fel a vendéglátó egységeket.

Szőce határában, a Lápok Háza alatti völgyben fapallókon lehet közlekedni, hogy a jégkorszakból megmaradt láprét ritka tőzegmoháiban ne tegyünk kárt. A láp – a természetéből adódóan – a rajta közlekedőknek veszélyes is lehet. Számomra sok ismeretlen növény élőhelye a Szőce-patak völgye. Itt terem például az ingólápos részen a tőzegeper. A Lápok Házában interaktívan ismerkedhetnek meg a látogatók ezzel a különleges területtel.

(Folytatjuk)

Megosztás
Címkék