A nyugati sajtó aknamunkája a Trianonhoz vezető úton - nagyinterjú Szalay-Berzeviczy Andrással
Hogyan változott Magyarország nyugati megítélése a 19–20. század fordulóján? Milyen hatást gyakorolt a sajtó az antanthatalmak politikájára? Mi vezérelte a sajtót az Ausztria–Magyarországgal kapcsolatos véleményében? Hogyan tálalták a nyugati lapok a történelmi Magyarország feldarabolását eredményező békediktátumot? A trianoni döntés 104. évfordulóján Szalay-Berzeviczy András, a TranzPress nemzetközi médiafigyelő cég ügyvezető igazgatóját, a „Címlapon Magyarország” című könyv kiadóját kérdeztük.
Miért alakult ki az a negatív kép a magyarországi nemzetiségi politikáról, egyáltalán az országról, amely azután befolyásolhatta a döntéshozókat Trianonban? Mennyire volt ez döntő tényező?
Abszolút döntő tényező volt, de ennek megértéséhez vissza kell nyúlnunk az előzményekhez. A századforduló éveiben, sokan egészen pontosan 1907-hez kötik ezt a dátumot, az ország megítélése a nyugati sajtóban negatívra fordult. 1907-et emiatt az elveszített presztízs évének is nevezik. Innentől kezdve Magyarország megítélése folyamatos lejtmenetet vett az első világháborúig, majd Trianonig.
Ennek a csernovai tragédia volt az oka?
Igen, többek között. Szögezzük le, a XIX. század második felében Nyugaton, különösen a brit közvéleményben pozitív volt Magyarország megítélése, Anglia és az Osztrák–Magyar Monarchia évtizedekig partnerként tekintett egymásra. Ennek elsődleges oka a kiegyezés, amely a Nyugat érdekeit szolgálta. Korábban, 1848–49-ben Magyarország szabadságküzdelme szintén egybeesett a polgárosodást, a liberalizmus térhódítását képviselő nyugati eszményekkel, de Nagy-Britanniának, Franciaországnak és az Egyesült Államoknak kiemelt kereskedelmi partnere volt az európai hatalmi egyensúly zálogának tekintett Osztrák Császárság. Az érdekük tehát az volt, hogy Ausztria–Magyarország együtt maradjon. Gladstone brit miniszterelnök a kiegyezést egyenesen példaértékűnek nevezte, amely mintául szolgálhat az ír probléma megoldására is.
Az említett, 17 halálos áldozatot követelő – amúgy a Monarchia kötelékében álló, de szlovák csendőrök által elkövetett – csernovai tragédia jól szimbolizálta a külvilág szemében azt a magyar nemzetiségi politikát, amit erőszakos asszimilációs törekvésként értelmeztek. A sors fintora, hogy találunk olyan sajtómegjelenést is, már 1925-ből, amelyben éppen az érintett Andrej Hlinka, nacionalista szlovák politikus és katolikus pap azt fejtegeti, a szlovákok számára mégiscsak jobb volt a magyar uralom, mint a cseh elnyomás.
A századfordulón felgyorsult Európa szárnyhatalmainak tömbösödése. A hármas antant kialakulása, amely szintén 1907-hez kötődik, hogyan befolyásolta a Magyarországról kialakult képet?
Igen, 1907-ben egy sor más dolog is történt. Bekövetkezett Bosznia-Hercegovina annektálása, egyre közelebb kerültünk a németekhez, de balkáni terjeszkedésünket is jóváhagyta még London. Felállt a hármas antant. Oroszország csatlakozásával a francia–brit megállapodáshoz nemcsak egy politikai szövetség jött létre: ekkor írták alá az angol–orosz sajtóegyezményt is. Ennek értelmében az orosz, illetve a brit és francia lapok együtt alakították az antant propagandáját. Egy hírszindikátust kell elképzelni, melynek keretében egymás lapjaiban közölték le német- és magyarellenes cikkeiket.
Az antant oldalán sokkal szervezettebb volt a hírügynökségi hálózat és a sajtóapparátus, ami – az analfabetizmus visszaszorulásával – egyre növekedő hírfogyasztói igényeket kiszolgálta. A Reuters és a Havas hírügynökség már akkor szinte globális lefedettségű volt: Londontól Sziámig rendelkeztek helyi tudósítókkal. Erre mondták utólag a németek, hogy a háború megnyeréséhez puskacsövek helyett újságokat kellett volna inkább készítenünk. A nyugati sajtó a propagandába ágyazva többször felrótta Magyarországnak, hogy nem történtek szociális reformok, nem bővítettük a választójogot. De említhetném az Apponyi-féle közoktatási törvényt, szintén 1907-ből, melynek voltak pozitív vívmányai, így például a tanárok bérrendezése, de az nem hozta lázba a nyugati közvéleményt. A magyar nyelvoktatás kiterjesztése az általános iskolákban viszont annál inkább. Itt jön a lényeg. A későbbi szláv utódállamok ideológusai, szláv emigráns politikusok jól ráéreztek, hogy egy irányváltás jöhet, és a nyugati sajtóban és az egyetemi világban megtalálhatják azokat a véleményformálókat, akiken keresztül felhangosíthatják álláspontjukat, és felvehetik a kapcsolatot a brit és francia politikai elittel.
Az utólagos események tükrében jól látható, hogy ez a törekvésük mennyire sikeresnek bizonyult. Ez mivel magyarázható?
Olyannyira sikeresek voltak, hogy a brit sajtóban megjelentek olyan hírek is, amelyekben egyenesen azt a Tisza István miniszterelnököt nevezték meg a háború fő felelősének, akiről tudjuk, hogy a hétfős koronatanácsban egyedüliként ellenezte a háborút. A sajtó akkor is, mint ma, nagyvonalúan kezelte a valóságot, és inkább nemzeti érdekek, vagy éppen érdektelenség mentén írja le a történteket. Thomas Hohler budapesti brit nagykövet írta egyik jelentésében a trianoni döntés után egy évvel a békeszerződés kapcsán, hogy „sok okunk nem lehet büszkeségre, egyetlen mentségünk van, az érdektelenségünk”. David Brunton angol százados pedig, aki 1921-ben felügyelte a román–magyar határrendezést, Aradon és Nagyváradon járva úgy fogalmazott, hogy „még sosem láttam ennél magyarabb lakosságú városokat, illetve falvakat. Nagy az igyekezet a lakosság erőszakos románosítására. Erdély az új Elzász-Lotaringia, ebből a helyből azonban soha nem lesz Románia”.
A háború elején Londonban már felállt a Jugoszláv Bizottság, Párizsban pedig a Csehszlovák Nemzeti Tanács, Edvard Beneš pedig kiadta a Nyugatnak a vezényszót: „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!”
Mennyire járult hozzá a Magyarországról alkotott kép eltorzulásához a magyar lobbi hiánya? Másképpen fogalmazva, a magyar véleményformálók felelősek-e abban, hogy a véleményük nem jutott el a nyugati közvéleményhez?
Igen, legyünk önkritikusak. Volt egy erős német csőlátása a magyar politikának a 20. század elején. Mondok egy szemléletes példát. Egy Golonya János nevű úr önálló kezdeményezésként megkereste a kormányt egy, a hazánkban élő diplomatáknak, politikusoknak angol nyelven írandó, a magyar kormány álláspontját népszerűsítő újság tervével. A kormánynál zárt ajtókra talált. Ennek ellenére saját forrásból rövidesen létrehozta a Hungary nevű újságot, melyben olyan nevek védték a magyar álláspontot, mint Apponyi Albert, Germanus Gyula, Arthur Yolland vagy éppen az én ükapám, Berzeviczy Albert. Az osztrákokkal közös külügyminisztérium okán korlátozott volt a mozgásterünk, de a reprezentációnkon biztos lehetett volna javítani. Legalább annyit, hogy a brit és francia véleményformálók ne kerüljenek teljesen a pánszláv és román befolyás alá.
Watson nagy hatású írása volt például 1908-ban Az etnikai problémák Magyarországon című könyve, melyben a csernovai tragédiát ecseteli már magyarellenes tónusban. Nemcsak publikáltak, hanem politikai tevékenységet is folytattak ezek az újságírók. Watson például szoros kapcsolatban volt a szlovák, cseh, román nemzetiségi vezetőkkel már jóval a háború kitörése előtt, és a horvát Ante Trumbic-csal Londonban 1914-ben már kifejezetten a délszláv lobbi céljából találkozott a háttérben. Ami a legérdekesebb, hogy a Nyugat kettős beszédet folytatott a háború alatt Magyarország és a Monarchia jövője kapcsán.
Úgy érti, a nyugati hatalmak sokáig nem foglaltak nyíltan állást, és ez a magyar politika és a közvélemény veszélyérzetét is elaltatta?
Így van. A nyugati hatalmak 1918 júniusáig nyíltan nem törtek pálcát a Monarchia felett. Továbbra is a hatalmi egyensúly részeként tekintettek rá. Legfeljebb arról esett szó, hogy adjunk autonómiát a nemzetiségeknek, föderalizáljuk a birodalmat, a dualizmust felváltsa a trializmus. Ugyanakkor már a háború elejétől a háttérben tárgyalásokat folytattak a cseh, szlovák és délszláv emigráns politikusokkal, és szerződéseket kötöttek az olaszokkal és a románokkal, amelyekben területeket ígértek a Monarchiából a háborúba lépés fejében. Ezek a megállapodások már jórészt a későbbi békeszerződések feltételeit tartalmazták.
Sorsunk Versailles-ban a brit–francia tengelyen dőlt el. Az olaszok el voltak foglalva a délszlávokkal vívott balkáni területi vitáikkal, míg az amerikaiak az angolokra, franciákra bízták a távoli, kis országunkkal kapcsolatos lényegi döntéseket. A britekhez mentek a szláv és román lobbisták, és a britek döntöttek arról is, hogy Párizs törölje Kun Béla kormányának meghívását a konferenciáról. A békeszerződés elfogadása után felálltak a határmegállapító bizottságok, és az abban részt vevő diplomaták feljegyzéseiből tudjuk, hogy az ülések előtt rendszeresen egyeztettek a már említett Robert Seton-Watsonnal és Henry Wickham Steed-del, a The Times bécsi tudósítójával, akikre a térség szakértőjeként tekintettek. 1916-ban gründolt lapjuk – az Új Európa – szlávista propagandalap volt, és a brit külügyérek ezt a szláv nemzetteremtés eufóriájában fogant újságot fogyasztották. Hatására a születendő államok gazdasági és stratégiai érdekeit helyezték mindig előtérbe az etnikai elvvel szemben Magyarország leendő, új határainak megrajzolásakor. A leendő Csehszlovákia első elnöke, Tomáš G. Masaryk nemcsak sajtófelületet, hanem katedrát is kapott Londonban az újonnan létrehozott Szláv Tudományok Egyetemén a háború alatt. Seton-Watson pedig maga vezette be a szláv aktivistákat Asquith brit miniszterelnök és Edward Grey külügyminiszterek szalonjaiba. Másik fő ellenlábasunk a német kérdésre szakosodott, francia André Chéradame volt, aki amellett, hogy a Le Petit Journal című lap külpolitikai szerkesztője volt, a francia külügyminisztérium germán imperializmust kutató osztályát vezette, és mellesleg Pichon külügyminiszter jó barátja volt. Ernest Denis szlávista történész pedig, aki Seton-Watsonnal együtt szerkesztette a New Europe kiadványt, részt vett a Cseh Nemzeti Tanács propagandakiadványa, a La Nation Tcheque szerkesztésében is. Henry Wickham Steed pedig 1914-ben tette közzé a Times hasábjain, hogy „Az Osztrák–Magyar Monarchia lerombolásánál nemesebb célunk aligha lehet.” Steed egyébként szorgalmasan építette kapcsolatait baloldali politikai körökben, személyesen találkozott Friedrich Engelsszel és Millerand francia elnökkel. Lapjának tulajdonosa, Lord Northcliffe pedig Lloyd George kormányában volt a háborús propagandasajtó irányításával megbízva. Ez az a Northcliffe gróf volt, aki a brit lappiac több mint felét egy személyben birtokolta. Csak, hogy lássuk a politika és a média már akkor leplezetlen összeszövődését. Az 1916-ban a brit külügyben a Paget-Tyrell Memorandum a Monarchia feldarabolásáról nem jött volna létre a fentebb említett újságírók munkája nélkül.
Az imént a magyar lobbi hiányáról beszéltünk. Azt se felejtsük, hogy a Monarchia idején nem volt önálló magyar diplomácia, vagyis hiányzott a háttér, amely a romló országimázst ellensúlyozhatta volna. Milyen mozgástere maradt a magyar politikának?
Szűk, hiszen nem volt önálló külügyminisztériumunk. 1917 végén Lloyd George tett még egy utolsó próbálkozást a különbékére és a Monarchia egyben tartására, de kudarca az Új Európa-féle szlavofil kört erősítette a brit döntéshozatalban. A brit miniszterelnök által delegált Smuts tábornok pedig nem magyar politikussal, hanem a Monarchia londoni nagykövetével, az osztrák Albert von Mensdorff-fal tartotta titkos találkozóit, aki finoman szólva nem a magyar érdeket képviselte, mikor visszautasította azt, hogy a Monarchia leváljon a németekről a Monarchia fennmaradása érdekében. Nagyon korlátozott volt tehát a mozgásterünk, de voltak próbálkozásaink. Károlyi Mihály például még ellenzéki politikusként 1917-ben a berni követségen keresztül eljuttatott egy kompromisszumos javaslatot az antanthoz. Ebben területi engedményeket is kínált, például a teljes délvidéket. Javaslatára csakúgy, mint későbbi állásfoglalásainkra sem volt kíváncsi a Nyugat.
Az sem ártott volna, ha a magyar politikai elit – Wekerle Sándor miniszterelnökkel az élen – nem veti el a föderatív terveket és Csehország egyenrangúságát 1917-ben. Továbbá a magyar baloldal önmérsékletet tanúsíthatott volna abban, hogy Nyugaton ne terjessze a brutális magyarosítás igaztalan vádját. De mindez együtt sem változtatott volna érdemben a sorsunkon, hiszen Trianont, nem nemzetiségi politikánk, a szociális és választójogi reformok elmaradása, vagy avítt birtokviszonyaink okozták, hanem az a tény, hogy a vesztes oldalon, rossz társaságban zártuk a háborút. A franciák 1871-ben elveszítették Elzászt, és a békekonferencián a revánsvágy fűtötte őket, hogy lefegyverezzék és megbüntessék Németországot. Magyarország az ő szempontjukból csak egy lábjegyzet volt.
Csak éppen ezt a „lábjegyzetet” szigorúbban megbüntették, mint magukat a németeket…
Ez így van. Trianon történelmünk legnagyobb traumája, hiszen brutálisan megcsonkították az országot. Igazságtalansága visszavezethető arra, hogy a döntéshozók nagyobb része patetikusan a szláv és román lobbi hatása alá került a németek imperialista Mitteleuropa és Berlin–Bagdad tervétől való félelmükben. Azért kardoskodtak a szláv utódállamok megszületése mellett, mert úgy vélték, hogy ezek az államalakulatok akadályozzák majd meg az újabb germán imperializmust a jövőben, miközben pufferzónát biztosíthatnak az oroszok kelet-európai ambícióit tekintve. Vagyis a születő államoknak életképesnek kell lenni, emiatt az antant nem az etnikai elvet vette figyelembe a határok meghúzásakor, hanem a gazdasági, stratégiai és közlekedési szempontokat, mert ez volt jobb az új államoknak. Kisebbségben voltak azok – Lloyd George vagy Woodrow Wilson – akik hittek a nemzetek önrendelkezésében és az etnikai elv érvényre juttatásában. Lloyd George még 1920 tavaszán is amellett érvelt, hogy gondolják újra a békeszerződést. Képtelenségnek nevezte, hogy ilyen nagy tömegben szakítják le a magyarokat az anyaországról.
Vannak olyan magyarázatok, hogy a trianoni diktátumban az is szerepet játszott, hogy egy másfél éves békekonferencia után már érzékelhető volt a diplomaták körében bizonyos fokú „konferencia-kimerültség”. Tény, hogy a cseh–szlovák és román–jugoszláv bizottság Magyarország-jelentését a Külügyminiszerek Tanácsa és a Legfelsőbb Tanács tulajdonképpen javítás nélkül elfogadta. A saját nézőpontjukból túl voltak a lényegen, a németekkel, az osztrákokkal már megkötötték a békét, így Magyarország kapcsán a részletekkel már nemigen törődtek.
Az imént kiemelte a sajtó szerepét a történtek formálásában. Hogyan tálalták a nyugati lapok a trianoni békediktátumot? Érzékelhető volt-e némi megbánás, vagy inkább az elégtétel érzése volt az uralkodó?
Ami nekünk nemzeti tragédia, az a Nyugatnak az elégtétel pillanata volt. A francia sajtóban 1920. június 4-e után kőkeményen cinikus és lekezelő véleményekkel találkozhatunk. Magyarországra főbűnösként tekintettek, amelyik „még Ausztriánál is jobban akarta a háborút, majd haraggal és gyűlölettel harcolt”. Jóllehet, aki a sajtót tanulmányozza, az ehhez hozzászokott. Egy André Lichtenberger nevű francia újságíró 1917-ben például a következőket írta rólunk: „A magyarságban éppúgy, mint a németségben megvan az a meggyőződés, hogy ők uralkodásra születtek.” Mondja ezt egy francia, kiknek első és második gyarmatbirodalmuk Észak-Amerikától Nyugat- és Észak-Afrikán át Indokínáig tartott és karibi cukorgyarmataikra évszázadokon keresztül importálták a rabszolgákat. A nyugati sajtó sajnos akkoriban is rengeteg cinizmussal, lekezelő nyelvezettel és álhírrel élt hazánkkal és Kelet-Európával szemben.
Azt se hallgassuk el, hogy családja egyik ága felvidéki származású, vagyis a trianoni tragédia személyesen is érinti.
Igen, családom Berzeviczy ága a Sáros vármegyei Berzevicéhez kötődik. A község gyönyörű vidéken fekszik, Eperjestől mintegy negyven kilométerre, a Tarca folyó partján, a Magas-Tátra szomszédságában. Magam is voltam ott többször. A család Berzeviczy-ágából a legismertebb a már korábban említett Albert, aki több mint harminc évig volt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, kultuszminiszter volt a Tisza-kormányban és a trianoni békediktátum magyar haderő lefegyverzésére vonatkozóan is sokat publikált. Berzevice mindig mentsvár volt számára a budapesti forgatag elől. 1918 karácsonyán szállták meg a csehek a falut, majd hamarosan a prágai kormány kisajátította a birtok egy részét. A maradékot 1945 után államosították.
Trianon régóta foglalkoztat, és kitüntetett helyet kapott a 2021-ben kiadott könyvünkben, a Címlapon Magyarország című kötetben is, amely Magyarország történetét vizsgálja a nyugati sajtó tükrében.
------------------------------------------------------------------------------------
Idézetek Trianonnal kapcsolatban:
Le Petit Journal, 1920. június 5.
„Talán azt gondolják, a győztes ítélkezik felettük, de nem: az igazság vesz rajtuk elégtételt (…) Kívánjuk, hogy a békeszerződés június 4-i aláírása a magyar nép számára jelentse a hibák végét és a bölcs magatartás kezdetét”
Le Matin, 1920. június 5.
„Tegnap pontban fél 5-kor igazságot szolgáltattak a versailles-i Nagy-Trianon palotában. Az összegyűlt szövetségesek elérték, hogy Magyarország arány- és valóságérzéke visszatérjen. A történelem egyik nagy rejtélye, hogyan uralkodhatott 5-6 millió magyar fél évszázadon keresztül 20 millió, más nemzetiséghez tartozó ember felett. (...) A magyar megbízottak a szerződés aláírását követően autóba szálltak, és elhajtottak. Illendően, egyszerűen és méltósággal távoztak. Ugyanakkor azzal a tudattal, hogy bele kell nyugodniuk, Magyarország ezentúl csak magyarok lakta ország lesz.”
Henry Wickham Steed, a The Times bécsi tudósítója, 1914-ben
„Az Osztrák-Magyar Monarchia lerombolásánál nemesebb célunk aligha lehet. A Monarchiára nemcsak vereség, hanem forradalom is vár.”
Andrej Hlinka, katolikus szlovák pap, nacionalista politikus, 1925:
„Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezeresztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt.”
Harold Nicholson, Peacemaking 1919, 1964:
„Bevallom, hogy akkor és most is mélységes undorral tekintek arra a turáni törzsre, Török rokonaikhoz hasonlóan sok mindent leromboltak, és nem alkottak semmit sem. (…) Megvizsgáltuk a Komáromtól Ungvárig terjedő határt. A jenkik (magyarok) északabbra húznák meg a határt, közel az etnikai határhoz, de azzal elvágnák a vasútvonalakat. Mi délebbre akarjuk a határt, hogy megmaradjon a Kassa-Komárom szárnyvonal, annak ellenére, hogy ez vagy 80 ezer magyart cseh fennhatóság alá fog helyezni.”
Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok
„Odaadni Erdélyt a románoknak olyan, mint odaadni Texast és Kaliforniát a mexikóiaknak.”
Le Matin, 1920. június 5.
„Súlyos, de igazságos elégtétel e szerződés, mely véget vet a magyarok durva és esztelen uralmának, és így végre szabaddá vált 5 millió szlovák, 3 millió jugoszláv, 2,5 millió román és még sorolhatnánk.”
Lloyd George a Külügyminiszterek és Nagykövetek Konferenciáján, 1920. március
„Nem lesz béke Közép-Európában ha kiderül, hogy a magyarok egész közösségeit adták át, mint a barmokat Csehszlovákiának és Erdélynek, csak mert a konferencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet.”
Megjelent a Magyar7 2024/23. számában.
