Hrubík Béla: Semmit sem engedni!

Elesettségünk, és a felvidéki nemzeti közösségünket szolgálni hivatott politizálásunk előbb elárulása, később darabokra hullása okán úgy látom, végre elindult valamiféle vita, eszmecsere, amitől már úgy elszoktunk, mint a diétára szoktatott ló, aki ha még néhány napot kibírt volna, mielőtt kimúlik,  akkor teljesen leszokik az evésről. Így vagyunk mi is a hazai politizálással, hogy politikacsinálás híján, lassan leszoktattak minket az igényes politizálásról, és amikor eljön a megmérettetés ideje, mindenki szörnyülködve és önmarcangolva veszi tudomásul, hogy az emberek, jobb híján, otthonaikban szoktatják le magukat  a választás lehetőségétől.

Több mint száz éve, hogy az anyaországtól elszakítva küzdenek a Kárpát-medencei magyar közösségek a megmaradásért. Voltak időszakok, amikor szinte az életükért, az őseiktől örökölt, jogos földért, a szülőházért, a belső, önmagukban hordozott hazáért éltek, s haltak. Mára ez a küzdeni akarás, talán a XXI. századba belekényelmesedett embertípusok miatt, a tunyaság és a közöny miatt, a tágra nyílt, kemenceként mindent és mindenkit magába olvasztó globalizmus miatt, a liberalizmus által  naponta az agyakat kimosó és lúgozó szabadosság és a hamis jelszavak miatt, lassan kiveszik az emberekből. 

A szomszédunkban, az üzletekben, a munkában, a bankokban, a sportban, a játszótereken. Azért, hogy vannak olyanok, akik ezt az utat választják, nem kell feltétlen őket elítélni, sem megvetni. Nem mindenki hős, vagy mártír. Attól még lehetnek jó emberek, jó hívők, jó keresztények. Amin azonban el kell gondolkodnunk az az, hogy a politikánk, a jól fizetett öltönyös politikusaink, miért hagyták az elmúlt évtizedekben ezt az akaratot, a foggal körömmel való küzdés szándékát kiveszni a felvidéki magyar társadalomból? Miközben langyos, semmitmondó, és azt is csak csendben elmotyogó üzeneteiket, már azok sem hallották meg , akik azt tágra nyílt szemmel és nyitott fülekkel várták.

Duray Miklós óta nagyon kevés ilyen politikust láttam, s ha láttam, csak nyomokban, az ő sárral betaposott és elkapart nyomaiban. Pedig mindent elmondott nekünk arról, hogyan kell politikát csinálni. A kedvenc mondása volt: ha politizálni akarsz, politikai helyzetet kell teremteni. Ha a futball nyelvén kellene ezt megfogalmaznom, akkor a politikacsinálásban jelenleg a labda után szaladunk, hogy majd bedobhassuk  a pályára.

A kor, amelyben élünk, olyan rohamtempóban változik, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Az emberek nagyon sokszor,  szinte maguk sem tudják már, hogy kinek, mit higgyenek. És ebben a helyzetben van meg a politikacsinálók felelőssége, hogy egyenes, őszinte, határozott kiállással, útmutatással nem állnak ki  az emberek elé, hogy eligazítsák őket ebben a káoszban, segítsenek nekik rátalálni az igazság útjára. 

Az alapvető hibája nemcsak a felvidéki magyar közösségnek, hanem az emberiségnek is, hogy eltávolodtunk Istentől, az isteni alapértékektől, és a felületesség, a hamisság  süppedő talajára akarunk építkezni.

Ha áttörést akarunk elérni a felvidéki magyar nemzeti közösség képviseletében, ezekhez az alapértékekhez kell visszatérnünk. Júdásokkal, és kételkedő Tamásokkal nem megyünk semmire. Az előrelépéshez nem társíthatunk bukott, az élet más területein már bizonyítottan sikertelen, semmitmondó, a saját kis közösségüket helyben is képviselni képtelen, alkalmatlan, bizalmat vesztett embereket, csak azért, mert hátha jó lesz még valamire.

A szüleink, nagyszüleink, az őseink, akik ezer éve éltek, élnek itt a szülőföldön, vajon mit szólnának ahhoz, hogy önként lemondunk a saját érdekeink képviseletéről.  Amikor ma azt kérdezik egyesek, hogy van-e jövője az etnikai politizálásnak ott, ahol minden lépésért, minden szóért, minden apró kis jogért meg kell küzdenünk, azok vagy nem értik vagy nem akarják érteni, hogy miről is szól egy többségi társadalom árnyékában élni. Azok azt kérdőjelezik meg, van- e jövője az itt élő magyarságnak.

Az elmúlt több mint száz év bebizonyította, és más bizonyíték egyenlőre nincs, hogy csak az a miénk, amit kiharcolunk magunknak.

Ha valaki úgy gondolja, a többségi nemzet holmi pitizés, vagy apróbb szolgálatok fejében, tálcán felkínálja számunkra az óhajtott jogokat, akkor nagyon téved. Mivel számbeli kisebbségben vagyunk, szükségünk van a segítségükre. De azt tegyük, kérjük meg egyenrangú és jogú partnerként, tiszta játékszabályokkal, az emberi arcunk megtartásával. Hogy ez lehetséges, erre is van számtalan példa Európában, és azon kívül is.  

Amíg két magyar él a Felvidéken, addig az egyiknek, az erősebbnek és okosabbnak, képviselnie kell a másik érdekeit, jogait is.

Az európai gyalázatos politika, ma a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösségek érdekeit, messzemenően nem veszi figyelembe. Ma Európában egy értéket még soha nem teremtő, a kultúránkat, hitünket nem tisztelő és valló bevándorlónak nagyobb jogokat biztosítana az Unió vezetése, mint az itt élő, őshonos kisebbségek képviselőinek. Nem mellesleg adófizető európai polgároknak, akik a saját pénzükből tartják el a nyakunkon élősködő hordákat, akiket a globalisták pénzén telepítenek be Európába, a kiirtásunkra.

Ma az őshonos kisebbségek Európában olyanok, mint egykoron az indiánok Amerikában. Ezen belül is a magyarok, egy olyan ,,indián” törzs, akik a legveszélyesebb kategóriájú minősítést, bélyeget kapták a hataloméhes, globalista, Európát eláruló, csicska elittől.

Ma nemcsak Európában dúl háború, hanem a lelkünkben, és a fejünkben is. És amíg nem tudjuk elásni a csatabárdot, sokszor a törzsön belül is, nehéz lesz kiutat találni ebből a helyzetből.

Olyan vezetőt kell találnunk a közösségünk élére, aki a még élni akaró, hitéhez, anyanyelvéhez, kultúrájához ragaszkodó, küzdeni tudó társadalmi igényből, és nem az alibizmus, a kétszínűség, a tehetségtelenség, és a hamis bajtársiasság igénytelenségéből fakad, termelődik ki. Az olyan önjelölt vezetőket, akik a jelenlegi Európát eláruló globalista elithez dörgölőznek, a föld is kiveti magából, és kiköpi, mint Isten a langyosat, nemcsak a saját közössége.

Mint ahogyan a halottak sem tudatosítják a saját halálukat, ugyanígy vannak ezzel a tehetségtelen politikusok is. Nem veszik észre a saját alkalmatlanságukat, ezért kell őket erre figyelmeztetni. A felvidéki magyarság egy utolsó, nagy próbatételhez közeledik. Vagy visszatalálunk az ezeréves, a minket megtartó megmaradásunk útjára, vagy elnyel minket a történelem köde, mint az amerikai indiánokat. Csak semmi lázadás, de semmit sem engedni!