Bartók Csaba: Fő problémánk a megosztottság, illetve, hogy nincs felvidéki öntudatunk

Messziről kezdem. A trianoni békediktátum után eltolódtak a hangsúlyok, ami a Felvidék szó, illetve területjelző határát illeti. Korábban a Felvidék elsősorban a bányavárosoktól keletre eső területeket jelentette, beleértve a mai Kárpátalja területét, aminek szóhasználata szintén újkeletű. Dunaszerdahely, Nyitra de még Besztercebánya sem volt soha a történelmi Felvidék része.

Nem mi akartuk, hogy ez megváltozzon, de a mi felelősségünk is, hogy kialakuljon a felvidékiség érzése, ha már Komáromtól Királyhelmecig használjuk a felvidéki területi jelzőt. Ma ez nemcsak az összetartozás érzését segítheti, hanem az önazonosság-tudat erősítését és ami legalább ennyire fontos, a szlovákiai magyarok helymeghatározását is.

Tehát ha Magyarországon azt mondja valaki, hogy felvidéki, az egyenlő a szlovákiai magyarral. Fontos, hogy a magyar kormány segítségének köszönhetően véget ért Trianon száz év magánya és regionalitásunkban próbáljuk megtalálni magunkat, de nagyon fontos az önmeghatározás!

Nekünk, felvidékieknek nehezebb a felvidékiség lényegét meghatározni, mert biztos, hogy kevésbé meghatározható, mint az erdélyi tudat. Elképzelhetetlen, hogy egy székely úgy gondolkozzon, mint egy délvidéki és ezért nehéz nálunk is a csallóközi „nagygazda” szellemiségű mentalitást összehozni a szerény gömörivel.

Sajnos a száz év még tovább növelte az ellentéteket, mert az ország nyugati részén él a magyarság nagy része, a többiek pedig szétszóródva egy hosszú, elnyúló szakaszon, ráadásul a legtöbbször az történik, amit a tömbben élők mondanak. Az Abaújtól keletre eső területek lakói mindig élőbb kapcsolatot ápoltak a mai Kárpátalja három megyényi lakosságával, mint például a Nyitra megyeiekkel.

Mások voltak a természetes vonzáskörzetek és csak ritka esetben hatottak vízszintesen egymásra, mint a fent említett példa is mutatta, inkább a függőleges észak-déli irányú mozgás volt tapasztalható. Tehát a Kassa, Losonc, Komárom térségében élő Budapest felé, a dunaszerdahelyi Győr, Pozsony és Bécs felé orientálódott. Ebben a helyzetben a felvidékiség érzése nem is tudott megerősödni.

A regionális tudat minden másnál erősebb, így nehéz országos tudatot kiépíteni, de nem lehetetlen. Minden szinten megosztott a felvidéki magyarság, és eddig még nem beszéltem a politikai világnézetről.

A megosztottság nem új keletű a (cseh)szlovákiai magyarság életében. Az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság területén megtartott első választásokra a nemzetgyűlésbe 1920 áprilisában került sor, ezen négy magyar politikai párt is indult. A pártok vallás, társadalmi megoszlás, érdekképviselet, Prága vagy Budapest orientáció szerint különböztek egymástól. Általában egymást támadták – ki az igazibb magyar. 1923-ban és 1924 – ben újabb két magyar párt alakult. A magyar pártok végső egyesítésére 1936-ban került sor Budapesten az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt (ismertebb az Egyesült Magyar Párt elnevezés) megalapításával.

1990 után három felvidéki magyar párt alakult. Megismétlődött a hetven évvel korábbi történet. Elsősorban egymást támadták. A politikai helyzet, illetve választási törvény 1998-ban kikényszerített egy magyar pártegyesítést. Nemzetiek, keresztények, liberálisok egy akolba kerültek.

A Szlovákiában élő magyarság egyik legnagyobb politikai sikere ez a pártegyesítés volt, amikor az MKDM, az Együttélés és az MPP egyesültek Magyar Koalíció Pártja (MKP) néven. A párt 1998-tól 2006-ig része volt a szlovák kormánynak. A két választási ciklusban az MKP-nak miniszterelnök-helyettese, 3 minisztere, több államtitkára és egyéb vezető pozícióban levő 20 parlamenti képviselője volt. 2007-ben Bugár Bélát az MKP Országos Kongresszusa nem választotta meg újra elnöknek. Innentől kezdve nem a felvidéki magyar érdek írta felül dolgokat, hanem a személyi politizálás került előtérbe.

Ma pedig a felvidéki magyar politikusok meglátásom szerint úgy beszélnek az egység megteremtéséről, hogy egyénként mindenki személyi politizálást folytat, rosszabb esetben pedig ezt úgy teszi, hogy verseng, sőt intrikál a párttársával szemben.

A megoldás

Meglátásom szerint bárkit kiáltanak is ki hamarosan királynak a Magyar Szövetségen belül, jöjjön az ország keleti vagy nyugati részéről, (persze csak a nyugati részről jöhet…) objektív okok miatt is kevésszer fogja hallani, hogy éljen a király, de annál többször, hogy vesszen a király.

Ez a megrontott felvidéki politika ebben a formájában halálra van ítélve, persze nem az etnikai politizálás végéről beszélek, mert ha szlovák párttal bútoroznánk egybe, akkor a sírgödör még két méterrel mélyebb lenne, csak hogy a feltámadáskor még rosszabb esélyekkel induljunk.

Ezeket a lózungokat és a múltat mindenki egyformán fújja, csak a képletben a neveket kell cserélgetni aszerint melyik tábor szócsöve felé fordulunk, hogy megtudjuk, ki a fő hibás a kialakult helyzetért.

Egyéniséget kell a párt élére állítani, persze olyat, aki ért a politikához, egyformán mívesen tekeri a szót legalább magyar és szlovák nyelven, és beszél még vagy két nyugati nyelven. És persze olyan legyen, aki szívesen veszi a nyakába ezt a megoldhatatlan helyzetet…

Nincs ilyen. Nem azért, mert nem lennének felvidéki egyéniségek, hanem mert nem volt lehetőségük hol és ki mellett megtanulni a politizálást, a tiszta kezű politikai kultúrát.

Vezető politikusaink egy része korrumpálódott, esetleg megkeseredett, vagy megöregedett, vagy úgy volt vezető politikus, hogy soha nem is volt odavaló, tehát jobb, ha nem jön vissza.

Akkor kit? Egy megoldást látok. Megszólítani, megkeresni, megbízni 30 olyan egyetemistát, vagy egyetemet végzett közéletért tenni akaró fiatalt, akiket szakkollégiumi szinten, vagy teljesen kiszakítva ebből a felvidéki környezetből máshol okítanak. Persze nem olyan szakkollégiumi vezetőre gondolok, aki maga is vezetésre szorul, hanem komoly vezetőre. Most lehet kezdeni fröcsögni, de ezt csak magyarországi támogatásból, esetleg magyarországi helyszínen tudom elképzelni.

Konkrétan, iskolapélda lehet egy feltörekvő nemzedék számára megismerni a Lakiteleki Hungarikum Ligetet. Nem a szépsége miatt. Hanem követendő példának azért, hogy Lezsák Sándor az évtizedek alatt mire használta fel az energiáját, tudását és politikai kapcsolatait. De ez majdnem csak másodlagos lenne. A fő cél az, hogy a 30 fiatal összezárva megérezze azt, hogy csak egymásra utalva lehet komoly célokat elérni, mindazt pedig úgy, hogy jeles politikusok, szociológusok, történészek és mindenki, aki kell egy ilyen projekthez okítaná őket a jövő alakítása céljából. Közülük ha időközben tíz le is morzsolódik, a maradék húsz okos, felvértezett, erős ember képletesen mondva össze tudja tolni az alföldet a Magas-Tátrával, és tisztában lesz, mit kaphat keletről vagy éppen nyugatról.

Ez a kiküldetés lenne a felvidékiek zarándokútja, vagy nevezhetjük akárminek, de biztos vagyok benne, hogy javára válna a népünknek. Ezt nem tudjuk megtenni önerőből pártházban, Csemadok üdülőben vagy valamelyik gazdasági emberünk szállodájában sem. Van elég tapasztalatom ahhoz, hogy kimondjam Magyarország szakmai támogatása és pénze nélkül ez nem megy. Tudom, hogy majd illik ez ellen harcolni és szórni a homokot a fogaskerekek közé, napilapunk jól megformált vélemény és vezércikkeiben kiforgatni a nemes célt. Orbánozni, fideszezni és elbizonytalanítani. De nekik ez a küldetésük, ezért vannak fizetve. Pont. Nem kell ezzel foglalkozni.

Vagy elfogadjuk, hogy külső segítségre van szükségünk, vagy bohóckodunk itt még pár évig, még több felvidéki magyart elriasztva a választásoktól, és még több potenciális felvidéki fiatalt elriasztva a politizálástól. Mindez azt eredményezi, hogy nagy egóval, de annál kisebb tehetséggel a hátsó sorokból kezdenek könyökölni előre, mint ahogy láttuk ezt településeinken a Most-Híd megalakulásakor. Akinek soha nem osztottak volna korábban lapot egy közösségben, azok lettek a közösségek szószólói. Ezen változtatni kell, és lehet is. Ahol van egy félmilliós közösség, még ha megosztott is, ott nem engedhetjük el a nemzeti politizálás lehetőségét.

Megfogalmazott célok kellenek, hiteles és alázatos emberek hozzá, akik képesek elhitetni velünk, hogy van itt még jövőnk.

Magamról

A (cseh)szlovákiai magyar politizálás 1990 utáni időszakában, annak alakításán kívül mindenben kivettem a részem. Politikai, közéleti és televíziós újságíróként szakmai szinten. Egy választást ki nem hagytam volna, ott izgultam a komáromi tiltakozó nagygyűlésen, hogy robban-e a Bugár Béla által bejelentett pokolgép, együtt örültünk Dunaszerdahelyen a nyelvtörvény elleni tiltakozáson a stadion tízezredik magyarjának, szervezkedtünk, vagy éppen együtt bosszankodtunk a pártszakadáson, majd reménykedtünk az egyesítésben. Bárhogy volt, mindig azon az oldalon álltam, illetve huszonnégy évig Szepsiben önkormányzati képviselőként ültem, ahol a magyar, vagy éppen a magyar-magyar érdekek voltak a meghatározók. A kezdetekben az Együttélés Politikai Mozgalmat leszámítva az általam fontosnak tartott vezetés zászlaján mindig ott volt a Magyar név. Könnyű volt a választás. Ide tartozunk, ezek vagyunk mi – hangoztattuk büszkén. Ma leköt a munkám, nem foglalkozom politizálással helyi szinten sem. Kiléptem a pártból, de figyelemmel kísérem minden rezzenését. Körülöttünk egyre több lett a meghasonlott, magyarságát, elveit feladó magyar és egyre több lett a kalandor, janicsár gondolkodású, akik viszont mindenkor visszahozhatók lennének egy magasan fenntartott zászló alá.

„Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja.”

(Hamvas Béla, felvidéki író-filozófus)