Vokscsatából bozótharcba
A tényekkel való szembenézés és a józan értékelés helyett indulatok, gyűlölet, személyeskedés, vádaskodások – ezek a meghatározói az elmúlt napoknak. Rossz irányba fordultunk. A harag, a düh lett a vezénylő erő.
Nagyon sokan hittük, tíz év után ennek most már sikerülni kell, reméltük, elegen leszünk ahhoz, hogy ismét legyen erős magyar parlamenti képviselet. Nem így történt. Megint nem sikerült, most is kevesen voltunk. Negyedszer is, az összefogás ellenére is szembesülni kellett a kudarccal. Azt tudtuk, hogy nem lesz, most sem lesz egyszerű, de a legtöbben azt reméltük, hogy már megtanultuk a vereséget kezelni, s a kudarc után jön a kijózanodás időszaka, amikor mindenki higgadtan átgondolja a miérteket, a saját szerepét és felelősségét, a kampány menetét, az együttműködési stratégiát, s mindent, ami választ adhat a sikertelenség okaira.
Csakhogy nem ez történik. A közösségi háló csatatérré változott, elszabadultak az indulatok, kitört a véleményharc.
Vívják a szócsatákat, vádolnak és megbélyegeznek, egyszeriben mindenki megmondóember lett, az „én tudtam, mi előre megmondtuk” okoskodásával, mértékletesség nélkül, minden józanságot nélkülözve. S még számháborút is vívnak, ki mennyit nyom, felfoghatatlan érveléssel. Az Összefogás exit poll felmérésekre hivatkozva a szavazatok 40 százalékát magának vindikálná, miközben egy adat lehet mérvadó, a preferenciaszavazat. Az pedig az MKP-nak 70, az Összefogásnak 22, míg a Magyar Fórumnak 8 százalékot hozott. A vita itt is parttalan és értelmetlen, legföljebb arra jó, hogy egyre mélyüljenek az árkok, és jóvátehetetlen legyen az ellenségeskedés.
Persze, nehéz azzal megküzdeni, hogy mikorra a közösségünk eljut odáig, hogy megszabaduljon a legnagyobb tehertételétől, Bugár Bélától és az általa képviselt vegyes ideológiától, amely egy évtizede mételyezi a felvidéki magyarságot, addigra sokan hátat fordítanak a magyar érdekképviseletnek. Mert a számok azt mutatják, hogy a magyarok egyharmada a politikában már feladta magyar önmeghatározását. Ők azok, akik előbb a vegyes ideológiában nyertek feloldozást, s onnan már rövid volt az út a szlovák pártokhoz. És ez a bugárizmus egyik legsúlyosabb következménye, a jövőnek pedig a legnagyobb kihívása: hogyan lehet visszafordítani közösségünkhöz azokat, akik a könnyebb ellenállásnak engedve, a politikában is a többséghez akarnak tartozni; számukra mivel lehet vonzóvá tenni az idetartozást, milyen impulzus válthatja ki a jó magyarnak lenni újraélését. A politikum feladata az elkövetkezőkben épp az lesz, hogy ehhez megtalálja az eszközöket. Mert elfogadhatatlan az a helyzetértékelés, hogy a választás kudarca az etnikai politizálás létjogosultságát kérdőjelezte meg. Nem az irány rossz, de az újratervezéskor új utakat kell keresni. Ez korántsem azt jelenti, hogy a siker érdekében szlovák párthoz kellene csapódni, legyen az bármilyen csábító ajánlat is. A rendszerváltás után az FMK ezt az utat választotta, s nem sok eredményt hozott. Kérdéses, hogy most nem az MKP végét jelentette volna, ha Igor Matovičcsal bútoroz össze? Mert lehet a számokkal zsonglőrködni, hány képviselő lehetett volna, miközben az kimarad a számításból, hogy a törzsszavazóknak mi elfogadható.
A kudarcot megélni nemcsak egyénként, de közösségként sem egyszerű, s ezt csak a helyzetünkkel való szembenézés oldhatja. Mélypontra kerültünk, innen kell felépítkezni, és erre csak akkor van esély, ha véget ér a pozícióharc, a „ki az erősebb” versenye.
Mert az nyilvánvaló, a kicsinyes indulatpolitika és a megosztottság zsákutca. Előbb mindenkinek rendezni kell a belső sorait, hogy aztán egységbe lehessen fésülni az erőket. Nem mellesleg, a politikumnak jövőképet mutatva kell újrafogalmaznia magát. A lehetőségek keresése terén eddig Őry Péter ment a legtovább, ő mintegy 25-27 kistérségben gondolkodva az ott élő választott képviselőkből és pártonkívüliekből álló helyi tanácsok létrehozását javasolná, amely hálózatot alkotva a majdani nemzeti tanács alapjául szolgálhatna. Jó kiindulási alap, s régi adóssága ez a politikának.
A sorok rendezését sürgeti a kormányalakítás ténye is. Azt egyelőre nem tudni, hogy Igor Matovič a jövőben hogyan viszonyul a magyarokhoz, napirendre veszi-e a helyzetünket. A politikának azonban minden eshetőségre fel kell készülnie, arra is, ha nyit felénk, és arra is, ha átnéz felettünk. Nem az olcsó alkuk és a személyes érdekek időszaka jön. Most felkészült válaszokat kellene adni, olyanokat, amelyek a politika szándékát, a választók visszaszerzését és közösségi önbecsülésünket is szolgálják. A munka tehát nem kevés.
