Választani tessék, ne tüntetni!
Január végén járunk, de Szlovákiában olyan a politikai légkör, mintha tavaly ősz lenne, a parlamenti választások előtt. Szándékosan írok politikai és nem társadalmi légkört, mert a társadalom döntő többsége éli a normális életét: dolgozik, gyereket nevel, könyvet olvas (bár inkább tévét néz vagy a mobilt prüttyögteti), kocsmába vagy színházba megy.
A maradék, a hiperaktív kisebbség pedig utcára vonul, és tiltakozik. Le akarja váltani a kulturális minisztert, el akarja zavarni a belügy- és a környezetvédelmi minisztert, törvénykezni akar a kormány és a parlament helyett. Meg akarja oldani a dolgokat. Pedig a megoldás kulcsa tavaly ősszel a kezében volt, tudta, mi vár rá, milyen a választék, választhatott. Választott is, aztán a többség akarata és a demokrácia játékszabályai szerint olyan kormány alakult, amilyet az emberek többsége óhajtott.
A rendszerváltás környékén, úgy bő három évtizeddel ezelőtt a civil kurázsi volt a varázsszó. Mint a lefojtott palackból kiszabadult szellem, úgy tört elő a tömegekből a tenni vágyás a hallgatás és a reménytelenség évtizedei után.
Akkoriban úgy tűnt, mindent el lehet érni, csak akarni kell. Ez a szellem azóta is itt maradt körülöttünk. Itt lebeg az éterben, ezt nyomja a kereskedelmi és a köztelevízió, a mainstreamsajtó, ez löki ki a fotelből Jankót és Marienkát, s tereli a térre, hogy változást akarjon.
Persze, Szlovákia nem egy cethal, amely az óceánban úszkál, hanem a kontinens szívében fekszik, ahol sorsdöntő folyamatok játszódnak le. S ezek hullámverése ide is elér. A szomszédos Bécsben, Pozsonytól alig hatvan kilométernyire például a „szélsőjobboldaltól” rettegő tömeg mozdult meg, és az utcán követelőzik, hergel az ellen a Szabadságpárt ellen, amely (természetesen szélsőséges, náci és fasiszta) egyre több ember akaratát képviseli.
Hogy a türelmetlen kisebbség hangja nyomatékosabbnak tűnjék, olyan megmondóembereket tolnak fel a pulpitusra, mint a Nobel-díjas író, aki mi másról szónokolna, mint Magyarországról, a gonosz megtestesült birodalmáról.
(Lehet, hogy megérdemelne egy Móricka-díjat is, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Vagy inkább Orbán Viktor-díjat kéne alapítani?) Miközben Ausztriában lassan elért az emberek tudatáig, hogy egyre nagyobb a baj, de legalábbis veszélyt szimatolnak, hiszen a bécsi újszülötteknek több mint a fele Abdul, Adib vagy Ahmed, a tömeget tüzelő balliberális hittérítők vezérszónoka azt harsogja, hogy „Orbán Viktor búcsút intett a demokráciának”.
Ez hát a rákfenéje egész Európának. A kétharmados orbáni diktatúra. „És ugyanez megy majd végre Ausztriában is – jósolja Elfriede - Jelinek –, átalakítják a társadalmat, a régi és új nácik ismét szalonképesek lettek. A többiek mehetnek isten hírével, vagy eltakarítják őket az útból. A hazaiak kussoljanak, mintha nem is lennének.”
A váteszi szónoklat valóban az igazságot hordozza, csak éppen fordított előjellel: a Jelinek-félék akarják betiltani, eltávolítani, bezáratni az ellenvéleményt, a hazájáért aggódó többséget.
Ez a tipikus bolsevik tempó, ami Bécsben egyáltalán nem újdonság, több mint száz éve gyökeret vert a császárvárosban, amely elzavarta a császárt.
Kicsivel nyugatabbra, Németországban már-már polgárháborús hangulat uralkodik, ahol a „szemaforkormány” a német emberek érdekeit semmibe véve uralkodik. Ki is nyilatkozta külügyminiszterük, Annalena Baerbock, hogy számára a választók véleménye smafu. Nem csoda, hogy az AfD, a rendszerkritikus párt egyre erősebb, és már a centrista és a balliberális pártokat előzi. A dolgok logikája szerint tehát Ausztriában és Németországban – de mondhatnánk Szlovákiát is – a feltüzelt kisebbség tüntet a többség ellen, és a tipikus kommunista gyakorlat szerint óhajtaná betiltani, lemondatni, elzavarni őket.
Csak hát a demokrácia nem erről szól. Szép szólam a civil kurázsi, de ebből gyakorlatilag csak annyi maradt meg a Lajtán túl, hogy valóban kurázsi kell ahhoz, hogy valaki mondjuk a közösségi oldalán ellenvéleményt fogalmazzon meg.
Ha szerencséje van, másnap reggel nem viszi be a rendőr izgatásért, gyűlöletbeszédért.
„Átalakítják a társadalmat (…) a hazaiak kussoljanak, mintha nem is lennének.” Pontosan, ahogy mondja, kedves Jelinek asszony! Csak épp az előjelet kell megfordítani. Mert a német gazdák a társadalom önök általi szétrohasztása ellen lázadoznak. De nemcsak a németek, a franciák, az olaszok, a többiek is. Kezd elegük lenni a néphülyítésből, az árulásból, a kisemmizésükből. Maguk pedig azért szerveznek ellentüntetéseket, hogy elfedjék az ő igazságukat. Mert csak egy igazság létezik, a maguké, akik többek közt gyűlölik az ÖVP-t vagy az AfD-t. Agresszivitásukat nem is rejtik véka alá, amikor transzparenseikre ilyen szlogeneket pingálnak: „Az AfD-seket megölni!”, „Emberi jogokat jobboldali emberek helyett!”, „Egész München gyűlöli az AfD-t!”
Szlovákiában szerencsére még nem tartunk itt, Magyarországról nem is szólva. Nálunk egyelőre csak pár tízezer embert tudnak összetoborozni.
Valószínűleg azért, mert mi az elmúlt évtizedekben nem hülyültünk el a jólétben, és keserű történelmi tapasztalataink éberebbé tettek minket. Egy biztos, a mi többségünk nem kér a maguk Annaléna-féléikből. De úgy tűnik, a maguk többsége sem. Lehet ellentüntetni, aztán jöhet a polgárháború. Mindenesetre kíváncsi leszek, mikor merészelik betiltani az AfD-t.
Megjelent a Magyar7 hetilap 5. számában.
