Út a semmibe
Azt mondja egy somorjai ismerősöm, várják ám az R7-est, mint a messiást. Csak azt nem érti, hogy miért, hiszen nem old meg semmit. Olyan lesz, mint egy nagy tölcsér, amelybe beleszorul a sok autó, mert Pozsony van eldugulva, nem az oda vezető út. Ott fognak araszolni a dühös autósok azután is, csak nem a 63-ason lesz a dugó, hanem az R7-esen.
Az ember elgondolkodik: valóban, hogy is van ez? Mi értelme ennek az egész szemfényvesztésnek, ami a Csallóközzel történik? Miért csődül le a Kis-Alföldre a fél ország, hiszen a sok keleti, északi telepes mind a csallóközi rónán szeretne lakni? Abban a beton- és tégladzsungelben, amely örökre elsivárosítja a szép tájat. Kik és miért kínálják fel nekik tálcán az egykor színmagyar etnikum szülőföldjét? Mert ami most történik, az az utolsó szögek kalapálása a még többségben levő őslakosság koporsójába. Ne legyenek illúzióink, az R7-es sosem épült volna meg, ha nem lázad fel a sok beözönlő szlovák, aki Pozsonyba szállítja a gyerekét, a nejét, a saját ülepét újonnan szerzett latifundiumáról. A Csallóköz egészséges fejlődése nem kívánt volna meg egy ilyen tatárdúlást! A Pozsony–Kassa közötti autópálya leágazhatott volna dél felé is, ehelyett megépül egy méregdrága út, amely a fővárosból beletorkollik a Csallóköz kellős közepébe, ahol véget is ér.
A Csallóközt száz esztendeje azért „ajándékozták” a trianoni döntéshozók a csehszlovák utódállamnak, hogy legyen szántóföldje, ahol a tátrai kenyér megterem. Lehetne akár önellátó is ez az ország, ha nem verik szét a mezőgazdaságot, nem kótyavetyélik el a több évszázados szaktudást, és nem adják dán, kínai, ki tudja, milyen kézre a legjobb földeket. Ez ma már nem szempont. Lakóparkok, golfpályák, gyorsforgalmi út, s az elkészült út után a befektetők serege fogja leigázni a maradék magyarságot. Hű de jó világ lesz itt, ha felértékelődnek az ingatlanok, mondja a közlekedési miniszter. Tudja egyáltalán, miről beszél? Jöhet az ötödik, hatodik autógyár? Ez a megoldás? A legjobb bonitású termőföldeket aszfaltgyárakkal, kavicsbányákkal helyettesítjük?
Mintha a bősi erőmű nem lenne elég, most zajlik az Aranykert elleni második roham. Ki tervezi ezt, ki ösztönzi? Lassan a fél Csallóköz felvonulási területté válik, s nincs az a Lex Csallóköz, amely megvédené Közép-Európa legnagyobb kincsét, a mélyben lapuló ivóvizet. A hangzatos nyilatkozatok sem fedik el a pőre valóságot, hogy egy orbitális disznóság történik a szemünk láttára. Az első kavicsbányabotrányt még kezelni tudták a helyi lakosok, de az államot képviselő bizniszelőkkel szemben végül alulmarad a kiszolgáltatott csallóközi nép. Mert az állam erős, a nép pedig szervezetlen. A két minisztérium (építésügyi és környezetvédelmi) pajzsa mögött nyomuló, a magyarság érdekeit a saját gazdagság hajszolására cserélő „politikusok” önzése durván tarol.
A legtragikusabb ebben a minden stratégiát és meggondolást nélkülöző játszmában, hogy az arany háromszögnek nevezett (Bécs–Pozsony–Győr) háromszög egyik befogója hiányozni fog. Ez pedig tragikus lesz az itt még tömbben élő felvidéki magyarság számára. Persze, nem várhatjuk el egy bizniszpárt vegyes tudatú lovagjaitól, hogy ilyen szellemi magaslatokig eljussanak a tervezésben. Ők ugyanis nem terveznek, csak mutyiznak. Abban jók.
A felvidéki magyarságnak azonban sürgősen át kell rajzolnia a stratégiáját és a jövőképét. Olyan politikusokkal, akik tovább látnak az orruknál és a saját zsebüknél.
