A mese vége
Valamikor régen voltak játékszabályok. Akár az esti mesében: a farkas farkas volt, a bárány bárány. A törpe nem volt óriás, és Nagyanyót nem lehetett behelyettesíteni Piroskával. A puskát lóbáló vadászt sem lehetett a zöld emberkékkel összekeverni, mert a mesét kívülről fújó gyerekek kórusa azonnal sivalkodni kezdett volna.
A világ legdemokratikusabb és legfejlettebb demokráciája mára felrúgott minden játékszabályt. Három évtizeddel a rendszerváltás és a tájainkon ideiglenesen vendégeskedő szovjet csapatok eltakarodása után Magyarországot ellepték a „Ruszkik haza!” feliratú plakátok. Történik mindez azért, mert az USA demokrata kormánya és elnöke baráti szövetségesként az oroszok ellen viselt háborújába szeretné beletuszkolni Magyarországot.
Annak a hősi forradalomnak az emlékét sározva be, amelyet hagytak elbukni. 1956-ban ugyanis az USA (mint utólag kiderült, hiszen előbb-utóbb a ló is megbotlik és a sánta kutyát is utolérik) csupa-csupa emberbaráti szeretetből magára hagyta Magyarországot. Mossák kezeiket. S miközben szappanozták és fertőtlenítették a mancsukat, a Szabad Európa rádió teliharsogta az étert a „tartsatok ki”-féle üzenetekkel, hiszen majd jönnek a felszabadítók! Nem jöttek. Olyannyira nem jöttek, hogy volt érkezésük megsúgni Hruscsov elvtársnak, a megszállók azt csinálnak a magyarokkal, amit akarnak. S most jönnek ötvenhattal, és kampányolnak, a pesti srácok vérében gázolva.
Ruszkik haza, ordítanak a plakátok. Holott Washingtonban jól tudják, hogy Magyarországon több mint harminc éve nincsenek ruszkik, és ezt a magyar nép is tudja, és nem mellesleg: az egész világ tudja. És az egész világ tudja, hogy ők is tudják. De ez nem számít az amerikai demokratáknak. Mert Amerikának (a brit példa alapján) nincsenek ellenségei és barátai, Amerikának csak érdekei vannak. Ahogy Oroszországnak is. Amerikának nem számít a magyarok millióinak véleménye és akarata, nem számít, hogy Európa legstabilabb legitimációjával rendelkező kormánya döntött úgy, hogy Magyarország kimarad ebből a háborúból. Úri jókedvében, s a történelem során talán először, megpróbál kimaradni az érdekei és biztonsága ellen folytatott csetepatéból, s ezért nem fog behódolni senki idegen akaratának.
Értjük mi, hogyne értenénk. Egy nagyhatalomnak, amely azt hiszi magáról, hogy neki mindent szabad, nehéz lehet felfogni, honnan veszi egy kis (na jó, nem is annyira kicsi) nép a bátorságot, hogy ellent mer mondani az erősebbnek.
Talán ha beleolvastak volna a magyar történelembe, valamit kapisgálnának. De ezek nem olvasnak, legfeljebb dollárkupacokat és részvénytornyokat.
Hogyan is írta József Attila? „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét –” Ha élne, lehet, megtoldaná a libertariánus jelzővel, amely legalább olyan rohadt, ha nem rohadtabb, mint az első kettő, mert az előzőekkel ellentétben, amelyek pontosan fedték nevük jelentését és szándékait, az utóbbi a megfoghatatlan emberi és szabadságjogokba próbálja elrejteni ordas szándékait. Joseph Goebbels náci főpropagandista ma úgy forog a sírjában, mint egy túlpörgött hajócsavar.
A történethez hozzátartozik az is, hogy Csehországban, Szlovákiában, Németország keleti tartományaiban nincs szükség hasonló propagandára. Az okok közismertek. Ezek politikai vezetői is.
A sokat szenvedett, kihasznált népek közül a magyarok tanulékonyabbak. Előbbiek simulékonyabbak, hátha jut a koncból ismét. Aztán lehet, hogy csodálkozni fognak, ha a mese végén elmarad a csattanó és a katarzis.
Megjelent a Magyar7 2023/16. számában.
