Tisztázzunk valamit.
Sok a keserűség az éterben a pénteki STOP Benes demonstráció után. Ami viszont érdekes az az, hogy az anyaországtól elszakított felvidéki magyarságban az utolsó hónapokban olyan új, ismeretlen törésvonalak jelentek meg, amilyet több, mint százéves magányunk során eddig nem tapasztaltunk. Volt itt a kommunista, nem kommunista vonal, az identitástartó és asszimiláló, újabban a liberális felvidéki és a nemzeti-konzervatív, de most, mintha új érték- és érdekközösségek szerint kezdenénk csoportosulni.
Persze ha a felvidéki magyar sajtót olvassuk, az ember szemét kiveri a hatalmas egyetértés és homogenitás. Hát ilyen sem volt még: az egész sajtónk, jobbról, balról, publicistáink, kommentátoraink mindannyian váll a váll mellet egyhangúan kiállnak jelenlegi vezetésünk mellett. Persze teljesen más megközelítéssel és motivációból, de a végeredmény ugyan az. Ezek szerint tehát a felvidéki jónép is eszerint oszlik fel két csoportra: akik a tüntetésekre elmennek, és a többi 400.000 úgynevezett „kanapéanarchista”. Én ezt a nagy, ritka összhangot nem szeretném megbontani, de épp azért, hogy jobban menjen a látszategység, ami a gyakorlatban egy olyan szintű atomisztikus megosztást takar, amilyet én még köztünk nem láttam, hadd hagyjak hátra pár, fogalmazzunk úgy, metodológiai megjegyzést.
Először is, mi az, hogy kanapéanarchista? Mióta bűn az, ha valaki nem csak a rivális csoportba tartozó politikusokat illeti kritikával, hanem a saját táborát reprezentálókat is? Nem véletlenül épp ez a biztos jele annak, hogy valódi emancipált, kritikai gondolkodásra képes polgárság hangja szólalt meg? Már elnézést, de a publicistáknak, véleményformáló személyiségeknek épp az (lenne) a szent és elsődleges kötelességük, hogy a saját politikai reprezentációjuk teljesítményét állandó nagyító alatt tartsák. Ha azok letérnek a nemzetérdek, vagy történelmi értékeink által meghatározott vonalról, akkor ezeket igenis kritikával kell illetni. Értsük meg, hogy az összetartás kritériuma nem az, hogy mint a birkák, ugyan azt bégetjük, és totális lojalitást mutatunk az infallibilis képviselőink iránt. Az ilyen összetartás hiteltelen. Igenis tanuljuk meg elviselni, ha valaki nemtetszését fejezi ki a magyar, nemzeti oldal bizonyos lépései iránt. Ahogy a Benes dekrétumok megkérdőjelezésének büntetése szamárság és antidemokratikus, úgy a saját magunk által választott politikai reprezentáció kritikája miatti kiközösítés is pontosan ugyan az.
Továbbá azt is tisztelettel kifogásolnám, hogy felosszuk a felvidéki magyarságot tudatos, ellenálló, Stop Benes tüntetéseken résztvevőkre, és az otthon maradt rezignált „asszimilálcsikokra”. Én mindkét tábort egyformán tisztelem. Tisztelem azok döntését, akik kimentek a hideg időben, és esetleges részkifogásaik ellenére mégis úgy gondolták, hogy megmutatják elégedetlenségüket, felháborodásukat a Fico kormány „Danko-törvényével” szemben. De ugyan úgy tisztelem azokat is, akik úgy érezték, hogy a fent említett részkifogások miatt inkább otthon maradnak. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy miről van itt szó. Ha a magyar közösségünk vezetői úgy kalkulálnak, hogy az ilyen aggályokat figyelmen kívül hagyva effektívebben tudják a felvidékiek érdekeit képviselni, ám legyen. A választásoknál majd nyilván kiderül, hogy ez sikeres stratégia volt-e, vagy sem. De csak magunkat csapjuk be azzal, ha a viszonylag szerény méretű demonstráló tömeget a felvidékiek érdektelenségével, asszimilációjával, cinizmusával magyarázzuk. Ahogy a jelenlétükkel tüntetőknek, úgy a távolmaradásukkal tüntetőknek is teljesen legitim érveik vannak.
Én azt hiszem, nem kéne moralizálni arról, hogy hogyan nézzen a tükörbe mindaz, aki nem megy el a tüntetésekre. Egy cinikusabb ellenhang nyugodtan visszavághatna azzal is, hogy nézzen az, aki elmegy rájuk. De ez nem az én hangom. Az már a nemzeti politikai vezetőink feladata lenne, hogy kielemezzék, hogy a megjelenők száma kicsi, vagy elegendő, és persze hogy miért nem jönnek el többen. Nyilván ők is tisztában vannak azzal, hogy ez nem azért van, mert a többi négyszázezernek közömbös lenne a benesi jogsértések újraélesztése. Nem azért van, mert nekik mindegy, vagy mert nem elég bátrak, esetleg lusták kimozdulni. Szinte biztos vagyok abban, hogy ennek okait vezetőink tudják, értik. Mégis tudatosan ezt az irányelvet választják.
Összefoglalva tehát, a jó és a rossz közötti vonal nem a Szövetség hívását elfogadók, illetve azt elutasítók közt van. Valójában nem is létezik két ilyen tábor, tehát ne is alakítsunk ilyeneket ki mérges, ellenséges rétorikával. Fogadjuk el azt, hogy a politikai reprezentációnk kidolgozott egy sajátos stratégiát, amelyet az elemzők közül egyesek először csak egy kezdő hibának tituláltak, de amiről bebizonyosodott, hogy ez valójában egy hosszútávú stratégiai-szövetségi irányelv lesz. E mentén most a következő években kialakul egy új politikai egyensúly a sorainkban, de ne csináljunk belőle „az a jó magyar, aki…” kritériumot, bárhol is ülepednénk le ebben az új szlovenszkói mikrovilágrendben.
Akik otthon maradnak tehát, azok ne vessenek követ azokra, akik kimennek tüntetni, mert esetleg ezzel sérülne nemzeti ortodoxiánk. És akik kimennek, egy percig ne essenek abba a félreértésbe, hogy a többiek nem küzdhetnek, küzdenek nemzeti fennmaradásunk ügyéért. Az ilyen felfogás csak egyfajta fundamentalizmus jele lenne, abban pedig mi magyarok mindig is igen közepesek voltunk.
