Tavaszi szél Ficót áraszt
A júniussal záruló politikai évad egyértelmű nyertese Robert Fico. A kormányfő az elmúlt negyedévben nem pusztán stabilizálta a hatalmát, de olyan stratégiai csapdahelyzetbe szorította az ellenzéket, amelyből az a növekvő szociális elégedetlenség dacára is képtelen kormányváltó alternatívának mutatkozni.
Történt mindez annak ellenére, hogy 2025 elejére az alig másfél éve regnáló negyedik Fico-kormány a széthullás küszöbére lavírozta magát, miután elveszítette a parlamenti többségét és széleskörű társadalmi elégedetlenséggel nézett szembe. Mindezt megtetézte, hogy a kisstílű koalíciós viták sokakban felidézték a 2020 utáni káoszkormányzás éveit, azzal fenyegetve, hogy a magát a stabilitás letéteményesének felmutató Robert Fico politikusi profilja is végzetesen megsérül.
A párhuzam az előző koalícióval itt meg is szakad, hiszen a kormányfő, igazolva, hogy nem véletlenül van évtizedek óta bérelt helye a szlovákiai politikában, Igor Matovičtól eltérően képes volt józan hatalomtechnikusként viselkedni a válsághelyzetben.
Tudatosan távol tartotta magát a napi torzsalkodásoktól, olyan helyzetet teremtve, hogy egyedül ő legyen képes a hatalmi érdeknek megfelelően a megoldás irányába terelni a kölcsönös hajtépésbe torkolló koalíciós haragszomrádot.
A renitenseknek juttatott pozíciókkal Fico rövidre zárta a koalíciós válságot, igaz ezzel - más választása nem lévén - precedenst kínált a jövő lázadóinak. Azt is tegyük hozzá, a kormányfő ezzel politikai értelemben nem vállalt túl nagy kockázatot, hiszen amíg ennyire egyedüli vitathatlan tekintélyként uralja a kormányoldalt, a pozíciók esetleges újrarendezése a jövőben sem jelent számára hatalmi törést.
Fico az elmúlt negyedévben azt is bizonyította, hogy nemcsak a taktikai csatákat uralja, a stratégiai gondolkodásban is megelőzi a riválisait.
Erre igencsak szüksége van, hiszen a kormány mögött továbbra is egy meglehetősen ingatag parlamenti többség áll és az ellenzéki demonstrációk kifulladása ellenére a társadalom nagyobb része változatlanul kritikus a kabinettel szemben.
Fico a tavaszi hónapokban az identitáspolitikai témákkal a kényszerű költségvetési megszorítások miatti kedvezőtlen politikai klímában is képes volt uralni a napirendet, és ami stratégiai távlatban számára még fontosabb, megosztani az ellenzéket.
Az elmúlt hetekben a közbeszédet uraló alkotmánymódosítást ugyan elnapolták szeptemberre, ami első pillanatban a kezdeményező kormányoldal vereségének tűnhet, valójában azonban őszig még egészen biztosan a kormányfő szándékainak megfelelően fogja keretezni a politikai vitákat.
Az is Fico malmára hajtja a vizet, hogy az elmúlt hónapokban politikai értelemben hatékony ellenzéki munkát szinte kizárólag attól az Igor Matovičtól láttunk, aki az előző ciklusban a földig rombolta a koalíciós potenciálját.
Az már csak finom tejszínhab Fico kávéján, hogy az ellenzék számszerűségében vezető ereje és a mögötte álló véleményformálók teli rüszttel rúgnak öngólt a védelmi kiadások emelése kapcsán zajló vitát is identitáspolitikai síkra terelve. Zárójel, ha ez az “elit” kilátna a kávéházak teraszáról, valószínűleg a NATO-tagságért aggódó ködevés helyett azt a kérdést tenné fel, vajon mennyibe kerül az a bizonyos semlegesség, és azt ki fizetné meg.
Mindez nem jelenti, hogy a kormányoldal számára ősszel egy könnyű évad kezdődik. A kisebb koalíciós pártok túlélési küzdelme egyre látványosabb csapkodásba válthat, közelebb hozva azt az időpontot, amikor Robert Fico számára a koalíció fenntartása nagyobb kockázatot jelent, mint a választók előtti megmérettetés egy idő előtti voksoláson.
Annyit még tegyünk hozzá, ha a jelenleg látszó folyamatok folytatódnak, vagyis a kormányfő továbbra is képes lesz uralni a napirendet, a saját pártja mögött tömbösíteni a kormányoldalt (az együtt vagy külön indulni dilemmája a Hlas vesszőfutása miatt gyakorlatilag eldőlt) és megosztani az ellenzéket, jó eséllyel - érdemi alternatíva híján - egy újabb kormányzati ciklusra készülhet.
