2020. június 27., 20:10

Talpunk alól a szülőföldet is

A második világháború végi csehszlovák elnöki dekrétumok csaknem nyolc évvel idősebbek nálam, a hatályuk azonban rám is kiterjed.

S ahogy haladunk az időben, környező világunk pedig a globális világállam felé, egyre erőteljesebb jelei mutatkoznak, hogy aki magyar a csehszlovák utódállamokban, így Szlovákiában, az háborús bűnös ma is. A vagyonkája – ha akad még – elkobozható azon a jogcímen, hogy örökhagyó őse magyar nemzetiségű volt egykoron, egészen pontosan 1945-ben. S újabban: napjainkig.

A szlovák főügyészség és a Legfelsőbb Bíróság szerint az csak a vak véletlen műve, hogy annak idején nem vették el egy magyarnak a házát-földjét, mert valami adminisztratív hiba miatt valakik erre nem kerítettek sort.

Mondjuk: amikor a Szudéta-vidékről hazatérő ősöm néhány havi újabb, Nyitra-környéki kényszermunka után végre beköltözhetett a saját pénzén vett családi házába, adminisztratív hiba történt?

Mert 1949-ben úgymond már nem koboztak.

A „jégtörő február” állítólag meghozta a mi jogainkat is, véget vetett a gyalázatos Beneš-dekrétumok uralmának, s a magyarnak hűségesküért cserébe csehszlovák állampolgárságot adott.

Teljes jogúak lettünk. 1949-ben már „csak” államosítottak meg szövetkezetesítettek, nemzetiségre való tekintet nélkül.

Aztán jegyrendszer jött, 1953-ban pénzbeváltás; nagy kalandorság volt a szüleimtől ilyen időkben gyereket vállalni. Különösen, hogy valamiképp kiderült, apámnak nincs állampolgársági bizonylata, mert a csehországi deportáltak tömeges feleskedtetése idején ő valahol a šumavai erdőkben – politikai foglyok között – vágta a fát. Azt követően, hogy visszajött Nyugat-Németországból, ahová egykori „gazdája” társzekerekre pakolt ingóságaival a győzelmes február minden várható vívmánya elől elmenekült. Azt fel sem tételezte, hogy ő nem Németországba menne, hanem haza, a Csallóközbe. (Egy hontalan senkitől ilyesmit nem szoktak megkérdezni a tulajdonosai.)

1954-ben aztán feloldották a reszlovakizáció következtében keletkezett újszlovákok azon kötelességét is, hogy szlovák nemzetiségűnek vallják magukat és a leszármazottaikat.

Hirtelen még egyszer annyian lettünk mi, magyarok, mint öt-tíz évvel korábban. Már csak az otthonokba zárt családi mesékben hangzott el néha, hogy X vagy Y azért úszta meg a deportálást, kitelepítést, a vagyonelkobzást, mert reszlovakizált.

Aztán 1989-ben, a rendszerváltozást követő jóvátételi törvények megint képbe hozták Edvard Benešt és rendeleteit.

A szeretet mindent legyőző elvének hirdetésével parádézó „elnökünk”, Václav Havel a csehszlovák állami lét talpkövének nevezte, hogy a vagyonvisszaszolgáltatások tekintetében 1948. február 25-e a választóvonal. A kommunista puccs előtti, kollektív bűnösségen alapuló jogfosztás anyagi-lelki következményeit cipelje csak tovább a XXI. századba is népe és a szlovákság is. Meg mi is, persze.

A csehek a németektől elorzott vagyonok miatt rettegtek, a szlovákok meg a tőlünk elvett vagyonkánk miatt. S ezt a szemléletet még az Európai Unióval is elfogadtatták.

Egy dologra mindeddig senki nem figyelmeztette Szlovákiát, amely egy szempontból különutas a dekrétumok vonatkozásában. A Beneš által elrendelt vagyonelkobzást sok magyar azzal úszta meg, hogy reszlovakizált. Úgyhogy ami most az Állami Erdőgazdaság vagy a Szlovák Földalap csavaros észjárású jogászai (meg a főügyész és főbíró hölgyek-urak) szerint csupán „adminisztratív hanyagságnak” tűnő egykori hiba, az a maga idejében hivatalosan lepapírozott és elkobzás alól törvényesen mentesülő vagyon is lehetett, ha a tulajdonosa az adott pillanatban visszaszlovákosult magyar – hivatalos papírjai szerint szlovák nemzetiségű – volt.  S azt még a Beneš-dekrétumok sem mondták ki, hogy szlovák ember magyar nemzetiségű örökösre nem hagyhat vagyont.    

Itt az ideje hát, hogy megnyíljanak a levéltárak, és nyilvánosságra kerüljön a reszlovakizáltak névsora. Mert ha Beneš dekrétumai ma is hatályosak és érvényesek, s azok alapján bírósági ítéletek születnek, akkor legyen hatályos ez a névsor is, mert befolyásolta a vagyonelkobzásokat.

A tisztánlátás végett. A jogállamiság elve is ezt követeli. Különben jóhiszemű, magukat ma magyarnak valló leszármazottakra terjeszthetik ki a dekrétumok hatályát 2020-ban is. Minden jogalap nélkül, csupán az agresszív magyarellenes indulatuknak eleget téve. 

Megjelent a Magyar7 2020/26. számában.