2018. június 6., 16:17

Száz év sorskényszer

Van olyan seb, amely száz év alatt sem gyógyul be. Mert az igazságtalanság erejével hasított léleksebek csak nehezen hegednek, főleg ha újabb és újabb igazságtalanságok mélyítik azokat. 1918-ban egy országot, egy birodalmat kényszerítettek térdre a nagyhatalmi szándékok, amelyet a két év múlva megkötött trianoni békeparanccsal tettek megváltoztathatatlanná. Határokat húztak a határtalanba, milliókat kényszerítettek kisebbségi béklyóba.

Trianon, nemzeti összetartozás

Idestova száz éve, hogy a felvidéki területeken élő magyar közösség (is) sorskényszerbe került. Elfogadni az elfogadhatatlant nem mindenki volt képes. Az első években több mint százezren indultak el bőröndnyi reménnyel az anyaország felé, megélni a csonkaország menedékét. Aki maradt, mégha élte is a mindennapokat, lélekben az elfogadhatatlan mélységébe menekült a rákényszerített helyzetben, remélve a revíziót, amelyhez húszévnyi várakozás kellett. Az igazságszolgáltatás eufóriáját a háború valósága törte le, s a vesztes oldalon állás újbóli megélése zúzta végleg össze. A rossz még rosszabbra fordult, s mintegy százezer embert indítottak el bőröndnyi reménytelenséggel az anyaország felé, hogy megéljék a belső hontalanságot. Szomorú az új kor az itt maradottaknak is, amelyben az elfogadásnak, a toleranciának nyoma sincs. Mint ahogy később sem. Látszatpolitika alig-jogokkal.

Majd négy évtizedig kell várni az új helyzetre, de a felvidéki magyarság számára a legutóbbi fordulat sem hozza meg a hozzá fűzött reményeket. A nemzetállami eszmék nem engednek. Szabadságunk megélése korlátokba, a szlovák nemzetbe kódolt elutasításba ütközik. A magyarokról való közgondolkodás nem tud megújulni, s ezzel bizonyosságot nyer: trianoni traumája nemcsak a kisebbségnek van, a többség is érzi a történelmi igazságtalanságot. Így a szembenézés esélyt sem kaphat! A tényeknek továbbra sincs tere, magyar–szlovák viszonylatban a jogos és jogtalan meghatározására nincs igény. Méltányosságról, történelmi felülnézetről, az igazságtalanság kontextusba helyezéséről nem esik szó. Politikai kurzus a múlt elfedése, politikai valóság a kisebbségi jogbővítés elutasítása.

Létezésünk évszázada egyszerre a nehezen megélhető kiszolgáltatottság, a ki nem mondott sérelmek, a reményvesztés és reménykedés, a csakazértis, a miért is, és azért sem krónikája. Ebből is kiindulva, a száz év számvetést, higgadt értékelést is remél, joggal. Annyi elszalasztott lehetőség tapasztalatával kellene felelősséggel végigbeszélnünk múltat és jövőt, a honnan hová is tartunk horizontján - énképünkhöz jövőképet szabni, elvárásainkhoz cselekvési szándékot rendelni, gyengeségünket bátorsággá érlelni, az önfeladás fátumát megmaradássá változtatni, sőt növekedésbe fordítani.  

Mindez még csak nem is reménytelen, a történelmi lehetőség adott. Budapesten az elmúlt nyolc évben újraírták a nemzetpolitikát, az Orbán-kormány a nagy szavakat cselekvési tervekkel, átfogó támogatási rendszerrel váltotta ki, amelyek mind közösségi szintű megerősödésünket szolgálják. A határok fölötti nemzetegyesítésnek nem szólamai, hanem a mindennapi életben megélhető formái vannak. A kérdés már csak az, hiszünk-e benne, hogy ezzel az erővel a hátunk mögött erős, öntudatos, akarati közösséggé is válhatunk. Csak rajtunk múlik!

Megosztás
Címkék