Sankt Vitus Kaffee
Olvasom az új év kezdetén, hogy az utóbbi öt évben 131 templomot zártak be Németországban. Ezek nagy részét (a hír szerint 126-ot) profanizálták, magyarul: világiasították. Még magyarabbul: megszentségtelenítették. Ami azt jelenti, hogy kiebrudalták belőlük a szakrális szellemiséget, és jobbik esetben galéria vagy múzeum, rosszabb esetben cukrászda, konditerem, diszkó vagy bár költözött beléjük. Isten házába betört és hont foglalt a hitetlenség.
Nem is tudom, miért kell év elején ilyen kiábrándító híreket olvasnom, de hát a tények lehengerlően jönnek szembe, nehéz félreugrani előlük. A német példát ráadásul nem hinném, hogy elintézhetjük egy cöccögéssel, gunyoros migránsozással vagy ne adj´ isten, úgy kell nekik-féle kárörvendő megjegyzéssel.
Mert ha egyszer Németországot ellepik a müezzinek (ami sajnos már csak idő kérdése), építhetjük a kerítést Nyugat felé is. Rosszabb esetben hozzánk is beözönlenek Mohamed hívei, és nem hiszem, hogy egy új geopolitikai, földrajzi konstellációban kibírnánk még százötven évet.
De maradjunk itthon egy példa erejéig. Szent Vitusról, más változatban Szent Vidről nevezték el azt a kápolnát, amely az oroszvári Lónyay-kastély parkjában élte túl a huszadik századi, párizsi békének csúfolt elcsatolást, nemzetközi pereskedést, csak azért, hogy végül megpecsételődjön a sorsa, és bárpulton, asztalokat körbeülve támaszkodjon benne a dologtalan jónép. Vagy odakint, a templomfal mellett löncsölgessenek azok a léhűtők, akik számára Isten szava, törvénye semmit sem jelent, és veszik a bátorságot, hogy kávét vagy kólát szürcsölgessenek azon a helyen, ahol imádkozni, gyónni, megváltásban, valami jobb világ eljövetelében illenék hinni. De legalábbis nem kéne megalázni a múltat.
Oroszvár hányatott sorsát talán nem kell senkinek részletesen taglalni. Annak az öt Pozsony melletti falunak az egyikéről van szó, melyeket a nagy területrabláskor Magyarországból kikanyarítva mintegy ráadásként megkapott a sosem létezett csehszlovák nemzet. Mostani nyugati szövetségeseinktől, akkori legyőzőinktől pozsonyi hídfőként kapták meg a szlovákok, mint habot a torta tetejére. Maga a falu őslakossága még tartotta magát, dacolt a beolvadással, ám amikor a községet a fővároshoz csatolták, és bezárták magyar iskoláját, rohamosan asszimilálódni kezdett. Oroszváron ma már csak az öregek beszélnek magyarul, míg a Lónyay-kastély ügye talán sosem zárul le megnyugtatóan. Lónyay Elemér a pannonhalmi apátságra hagyta a kiterjedt birtokkal együtt, a Beneš-dekrétumok azonban úgy látszik, felülírnak minden nemzetközi jogot, így a kastély üresen, lepusztulva tátong, és vár a döntésre, kié legyen, mint valamilyen csodára. A templomnak még ez sem adatott meg.
Az ateista magyarázat persze azonnal kirázható az ingujjból: ahol elfogynak a hívek, ott kiürül a templom. Végül is csak egy épületről van szó, amelyről, ha nem bírja fenntartani, az egyház kénytelen lemondani. Bérbe vagy eladni.
Az oroszvári Sankt Vitus Kaffee falai között lehet, hogy éppen azok a liberális világpolgárok kavargatják a lattéjukat, szürcsölik a kólájukat, akik a törvényhozásban szívósan harcolnak azért, hogy az államot és az egyházat külön kell választani.
Érveik faékegyszerűek: tartsák el a templomaikat a hívek, és ne az államkasszába mindenki által befizetett adók jelentsék az egyház túlélését. (Különben is, a francia forradalomban kiadták a jelszót: Taposd el a gyalázatost!)
A németországi templomok sorsa éppen e logika miatt pecsételődött meg. A hitehagyók, akik már csak papíron voltak katolikusok vagy protestánsok, sokallták az egyházi adót, és kiléptek egyházukból. Feltehetnénk azonban a kérdést, hogyan tűrheti el a német (a francia, a belga stb.) állam, hogy a gazdag arab országok mecseteket építsenek országukban, mi több, imámokat küldhessenek Dániába, Franciaországba, Németországba? Horribile dictu, akad olyan nyugati önkormányzat, amely maga is „beszáll” az iszlamizációba, és támogatja a muzulmán imaházak építését. Kifogás csupán azokkal szemben merül fel, amelyekről bebizonyosodik, hogy radikális tanokat hirdetnek. A „nem radikális” tanok rendben vannak, azok a mérgezett tojások majd csak később kelnek ki.
A nagy liberális szabadáréban eszébe jutna valakinek, hogy katolikus, evangélikus templomot építsen mondjuk Szomáliában, Jemenben, Pakisztánban vagy akár Szudánban? Vagy a jólétbe belehülyült európai népség azt hiszi, hogy a végtelenségig nyitott társadalom modellje csak Európát szerencséltetheti a megvalósulás reményével? Az emberi és a szabadságjogokat csak nálunk kell mindenki számára tálcán kínálni?
A világ mintegy ötven országában nincsenek biztonságban a keresztények, az Open Doors civil szervezet tavalyi jelentése szerint világszerte mintegy 360 millió ember szenved a keresztényüldözés miatt. Nagyságrendileg majdnem annyi, mint az Európai Unió összlakossága.
Milyen emberi logika diktálja, hogy mi pedig befogadjunk (és eltartsunk) többmilliónyi idegent, akiknek jókora hányada éppen ellenünk fenekedik? Azok az árulók, akik ezt lehetővé teszik, támogatják, „menedzselik“ a megszállásunkat, vajon meddig alhatnak nyugodtan?
